Blogarchívum

2008. augusztus 27., szerda

A Magyarok VII. Világkongresszusának Határozatai

A Fordulat
A Magyarok VII. Világkongresszusának Határozatai
Budapest, 2008. augusztus 16-20.

     A Magyarok Világszövetsége alapításának 70. évfordulója idején ülésező Magyarok VII. Világkongresszusa azt tűzte ki célul, hogy erkölcsi és szellemi fordulatot idézzen elő Magyarország és a magyar nemzet életében. Öt nap alatt több mint 800 küldött és mintegy 400 vendég vett részt azon a 12 konferencián, amelyen keletről érkezett akadémikusok és nyugatról érkezett politikusok társaságában magyar tudósok, kutatók és közéleti személyiségek tanácskoztak a magyarság sorskérdéseiről. A VII. Világkongresszus, melyet méltató levélben üdvözölt a Dalai Láma és Európa talán legismertebb nyelvtörténésze, Mario Alinei professzor, eddig nem tapasztalt, gyönyörű ívet húzott, amely az Altájtól az Atlanti-óceánig ért, és amelynek középpontjában mindvégig a jobb sorsra érdemes, szeretett és nagyra hivatott magyar nemzet állt.

1. Ezennel kinyilatkoztatjuk a magyar nép önrendelkezési igényét! - A Magyarok VII. Világkongresszusa nyilatkozatot fogadott el a magyar nép önrendelkezési jogáról. A nyilatkozat hangsúlyozza, hogy a Világkongresszus a magyarság sorsáért érzett felelősségből fakadóan időszerű és elodázhatatlan lépésként felveti és kezdeményezi a MAGYAR KÉRDÉS megoldását. A megoldás alapvető eszköze a szabadság és egyenlőség elvére épülő önrendelkezés, amely minden nép természetes és elidegeníthetetlen joga, 1977 óta az ENSZ Közgyűlése által elfogadott kötelező jellegű alapjog.
     A nyilatkozattervezetet a Világkongresszus Nyitó-konferenciája elé az MVSZ Elnöksége terjesztette, a munkálatok során megerősítették azt a Világkongresszus nemzetstratégiai konferenciái, valamint az MVSZ tisztújító Küldöttgyűlése, és 97%-os többséggel határozattá emelte a Világkongresszus Záró-konferenciája.
     A nyilatkozat Kinyújtott kézzel és Jogi háttér címmel két mellékletet tartalmaz, amelyek a nyilatkozattal együtt a Világkongresszus határozatának szerves részét képezik.

2. A Magyarok VII. Világkongresszusa támogatja a Magyarok Világszövetsége Küldöttgyűlésének határozatát, hogy amint a kérdést másfél éve fektető Alkotmánybíróság döntése azt lehetővé teszi, a Szövetség indítsa útjára a második népszavazást a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaadásáért.
     Gyűjtsenek össze egymillió támogató aláírást, és akkor és csakis akkor vigyék népszavazásra a kérdést. A Világkongresszus a világ minden magyarjához fordul, és kéri e kiemelt fontosságú ügy támogatását.

3. A Magyarok VII. Világkongresszusa üdvözli Jens-Peter Bonde, az Európai Parlament egyik frakciója vezetőjének bejelentését, amelyet a Világkongresszus Záró-konferenciáján Dr. Halász József, a Szent Korona és a magyar alkotmány című konferencia elnöke tolmácsolt. A Függetlenség/Demokrácia európai parlamenti frakció vezetője bejelentette, hogy lemond képviselői mandátumáról, és életét annak kívánja szentelni, hogy az ír népszavazással megtorpant lisszaboni modell helyett az új Európai Unió egy olyan konföderatív államalakulattá váljék, amelynek középpontjában Magyarország Szent Koronájának értékrendje és közjogi tana álljon.
     A Világkongresszus úgy értékeli, hogy a több ezer év során kiérlelt, a Szent Korona-tanra és -értékrendre épülő, vérrel, verejtékkel megpecsételt történelmi magyar közjogi alkotás legszebb elismerése ez a szándék.

4. A Magyarok VII. Világkongresszusa követeli, hogy hozzák nyilvánosságra az 1982 óta keletkezett államadósság dokumentált történetét!

5. A Magyarok VII. Világkongresszusa kéri, hogy a magyar állam követeljen jóvátételt a Szovjetunió utódállamaitól az 1956-os szovjet katonai agresszió okozta károk enyhítésére.
     A Világkongresszus tárgyalási alapnak tekinti a Magyarok Világszövetsége által életre hívott Iustitia Bizottság tényfeltáró és elemző jelentését, amelyet 2007-ben hoztak nyilvánosságra, és amely a magyar államnak okozott kárt 10 000 milliárd forintban, azaz több mint 40 milliárd euróban állapítja meg. A számfejtés nem tartalmazza a magánszemélyeknek okozott kárt, sem a kioltott életekért esedékes jóvátételt.

6. A Magyarok VII. Világkongresszusa tudomásul veszi a Gróf Teleki Pál miniszterelnök halála című konferencia megállapításait, amelyek szerint alapos ok van megkérdőjelezni a gróf Teleki Pál halálának körülményeiről eddig hirdetett nézeteket. Prof. Dr. Iván László pszichiáter, gerontológus professzor, Dr. Pusztaszeri László jogtörténész, Dr. Bakay Kornél professzor, Dr. Bakos Batu jogász, Stoffán György és Hábel György újságírók dokumentált előadásukban arra a következtetésre jutnak, hogy gróf Teleki Pál nem lett öngyilkos, hanem meggyilkolták.
     A Világkongresszus felkéri a Magyarok Világszövetségét, hogy folytassa tényfeltáró munkáját a teljeskörű igazság kiderítéséig, ide értve az esetleges exhumálást is.

7. A Magyarok VII. Világkongresszusa tudomásul veszi A magyarság és a Kelet - II. Őstörténeti Konferencia Természettudományi szekciója két folyamának (Populáció-genetika és Embertan) következtetéseit, melyek szerint a Kárpát-medencei magyarságot nem fűzik tudományos módszerrel kimutatható rokoni kapcsolatok sem a finnekhez, sem az ugor gyűjtőnévvel jelzett népekhez. Ennek alapján kezdeményezi a finnugor származáselmélet fölülvizsgálatát.
     A Világkongresszus elítéli a XIX. század utolsó negyedében ténykedő Trefort Ágostont, aki tanügyminiszterként - példátlan módon visszaélve közhatalmával - kötelezővé tette a finnugor származáselmélet oktatását. Trefort Ágoston eképp legfőbb előidézőjévé vált annak a szellemi tévelygésnek, amelynek jelentős szerepe volt a Trianonhoz vezető úton és a magyarság mai, mély válságának kialakulásában. Mindezért a Világkongresszus kezdeményezi Trefort Ágoston köztéri szobrainak eltávolítását.

8. A Magyarok VII. Világkongresszusa üdvözli és megerősíti azt a 2008. július 12-én kelt megállapodást, amellyel megszületett a Magyar Adorján és Forrai Sándor rovásírás tanításait egybefoglaló Rovás Szabvány, és amelynek aláírói az Országos Ómagyar Kultúra Baráti Társaság Rovásírás Szakosztálya - Libisch Győző - valamint a Forrai Sándor rovásíró kör - Szakács Gáborné Friedrich Klára és Szakács Gábor - továbbá Dr. Hosszú Gábor egyetemi docens, a Rovás Szabvány számítógépes betűkészlet készítője.
     A Világkongresszus azzal a felhívással fordul a világ magyar rovásírás oktatói és az érdeklődők felé, hogy a továbbiakban az eképp elfogadott Rovás Szabvány betűkészletét oktassák és használják.

9. A Magyarok VII. Világkongresszusa álló vastapssal üdvözölte Rácz Sándornak, az MVSZ tiszteletbeli elnökének elfogadó nyilatkozatát, amellyel késznek mutatkozott elfogadni a hangsúlyos közéleti szerepvállalásra szólító felhívást, a súlyos erkölcsi, politikai és alkotmányos válságba jutott Magyarország megmentéséért. Dr. Bene Gábor világkongresszusi küldött a Szent Korona és a magyar alkotmány című konferencián és a Záró-konferencián fejtette ki, hogy 1944. március 19-e, Magyarország német katonai megszállásának napja óta az ország egyetlen legitim politikai vezetője az 1956-os forradalomban testet öltő népakarat erejével országos vezetővé választott Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke.

10. A Magyarok VII. Világkongresszusa Nyitó-konferenciája közfelkiáltással a Magyarok Világszövetsége örökös tiszteletbeli elnökévé avatta gróf Teleki Pál miniszterelnököt, az MVSZ egyik alapítóját és Wass Albert írót, a kisebbségi sorsba kényszerített magyar közösségek jogvédelmének elkötelezett harcosát.

11. A Magyarok VII. Világkongresszusa nagyra értékeli, és üdvözli azt a két angol nyelvű kiadványt, amelyet 2008. augusztus 18-án a Magyarok Világszövetsége alakulásának 70. évfordulóján mutattak be. A Kanadában elő Dr. Pungur József főszerkesztésében megjelent Hungarian World Encyclopedia (angol nyelvű magyarság-lexikon) és az Amerikai Egyesült Államokban élő Botos László főszerkesztésében megjelent Selected Studies in Hungarian History (Magyarságtudományi Tanulmányok) olyan hézagpótló művek, amelyek kiadása a magyar állam feladata lett volna. Joggal feltételezzük, hogy amennyiben ezek a kiadványok 100 évvel korábban jelentek volna meg, megakadályozhatták volna a trianoni tragédiát.
     A Világkongresszus azzal a felhívással fordul a világ minden magyarjához, hogy ki-ki váljék e kötetek terjesztőjévé, mert általuk megváltoztatható a világ magyarságképe. Minden magyar legyen civil diplomata: országa és nemzete jó hírnevének terjesztője.

12. A Magyarok VII. Világkongresszusa elismeréssel nyugtázza azt a Világkongresszusok történetében páratlan teljesítményt, hogy a Világkongresszus nyitónapján a küldöttek, a vendégek és a sajtó képviselői átvehették a következő napokban sorra kerülő több mint 230 előadás java részét tartalmazó hét kongresszusi kötetet és további két, ebből az alkalomból kiadott könyvet: Rudolf Kučera Közép-Európa története egy cseh politológus szemével valamint Dr. Balogh Sándor Autonómia és az új világrend.
     A Világkongresszus köszöntet mond a több mint 300 előadónak - tudósok, kutatók, közéleti személyiségek, közöttük mintegy 50 nem magyar - azért, hogy közösségvállalásukkal és magas szintű előadásaikkal szolgálták az egyetemes magyarság ügyét. Hasonlóképpen köszönetet mond minden érintettnek a példás szervezésért.
     A Világkongresszus határozottan visszautasítja azokat a lekicsinylő minősítéseket, amelyek egyes, a többnyire távolmaradásukkal "jeleskedő" magyar médiumokban napvilágot láttak. Ezeket a tényhamisító félretájékoztatásokat a mély erkölcsi és szellemi válságban levő társadalom kórtüneteinek tartja.
     E társadalom megérett a Fordulatra.

Budapest, 2008. augusztus 20.
A Magyarok VII. Világkongresszusa

*** www.nemzetihirhalo.hu *************

A Magyar Termék Napja


Közreadja : polgarinfo, Aláírók száma :72

„Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének - nem derék ember”

Gróf Széchenyi István
 
Kevés olyan személyisége van a magyar történelemnek, mint Széchenyi István, aki méltán érdemelte ki a „legnagyobb magyar” címet. Napjainkban híján vagyunk az ilyen kvalitású államférfiakból, ezért a nemzetünk számára fontos döntések kezdeményezése, nekünk, civileknek jutott osztályrészül.

Előzmények

Hazánkat elárasztották a legsilányabb minőségű áruk, melyek nem csak egészségünket veszélyeztetik, hanem olcsó dömping áraiknak és nem megfelelő minőségüknek köszönhetően ellehetetlenítették a magyar termelőket, vállalkozókat, ezzel nemzetgazdaságunknak, nemzettudatunknak is óriási kárt okoztak, okoznak.
Honi termékek híján függőségünk immár állandósult a külföldi áruktól, illetve az előállító országok gazdasági-politikai helyzetététől, ezáltal a magyar produktív gazdaság szereplői és hazánk polgárai egyaránt kiszolgáltatottá váltak.

Jelen

A boltok polcain található áruk túlnyomó része nem Magyarországon készült, előállítóik külföldi cégek, melyeknek tekintélyes hasznot hajt az előállításból származó profit. Az ebből származó bevételt azonban kiviszik az országból, ezért abból más nemzetek polgárai részesednek. A kereskedelmi cégek döntő többsége szintén külföldi kézben van, így a termék eladásából eredő bevétel sem a magyar vállalkozókat gazdagítja, a hazai kereskedelem kénytelen beolvadni a multinacionális csoportokba, különben csődbe megy. Mindezek figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy a magyar vásárlók fizetik meg mások jólétét, miközben hazai termelőink számára még az alapvető juttatások is bizonytalanok.

Gazdasági jólétünk alapja a stabil ipar, azonban nem mellékes, hogy az ipar által termelt haszon hol marad. A termelők nyereségük tekintélyes részét visszaforgatják vállalkozásaikba, hogy lépést tudjanak tartani versenytársaikkal. A magyar termelők azonban jelentős hátrányt szenvednek a külföldi tőkeerős konkurenciával szemben, mivel termékeik hátrányt szenvednek saját, honi piacukon.

Miért jó a magyar termék?

Helyben termelik, készítik, ezért:
  • magyar munkaerő szükséges az előállításához, így munkát ad a magyar embereknek,
  • a termék előállítója helyben adózik, így hozzájárul hazánk költségvetéshez,
  • nem terheli a messziről történő ideszállítás költségeit,
  • élelmiszerek esetén egészséges, mert nem tartalmaz frissentartó adalékanyagokat,
  • csökkenti kiszolgáltatottságunkat az importtermékekkel szemben,
  • magyar igényeknek felel meg, nem a vásárlót kényszeríti az áru alkalmazkodásához, hanem a termelőt ösztökéli a vásárló igényeinek kielégítésére,
  • megakadályozza a vidék elsorvasztását, és lehetőséget nyújt a megújulásra,
  • nem vész kárba az évszázadok alatt felhalmozott tudásanyag.
Csak magyar terméket?
Az import termékeket nem nélkülözhetjük, mivel országunk nem képes mindent előállítani. Nem kérhető a vásárlótól, hogy mondjon le alapvető szükségleteiről, mert azt nem hazai cég gyártja, azonban saját jól felfogott érdekében előnyben részesítheti a hazai termékeket.

A hazai termelőkhöz
A magyar termékeket vásárlókon túl, a termékeket előállítókat, kereskedőket is szólítjuk, hiszen részvételük nélkül a vásárlók döntése is nehézségekbe ütközik. Felkérjük a cégeket, hogy termékeiken jól látható helyen tüntessék fel a gyártás helyszíneként Magyarországot, esetleg a magyar trikolórral keltsék fel vásárlóik figyelmét a származási helyre.

Magyar Termék Nap
A felsorolt érvek szükségessé teszik, hogy felhívjuk társadalmunk figyelmét a honi termékek előnyeire, ezért javasoljuk, hogy szeptember 21-e, Széchenyi István születésnapja legyen a Magyar Termék Napja.

Felkérjük a magyar polgárokat, hogy ezen a napon csak magyar terméket vásároljanak, így demonstrálva kiállásunkat a hazai termelőkért, vállalkozásokért, munkavállalókért, a magyar gazdaságért!
Felkérjük továbbá a parlament összes képviselőjét, hogy iktassák törvénybe e napot, mint hivatalos ünnepnapot.

A petíciót kezdeményező Polgár Info vállalja, hogy listát állít össze azokból a gyártókból, termelőkből, kereskedőkből, melyek a következő kritériumoknak megfelelnek:

  •  gyártás, termelés helyszíne Magyarország kell legyen,
  • az áru előállításában magyar emberek vesznek részt,
  • az alapanyag legalább 60%-a magyar forrásból származzon (élelmiszer esetén 90%),
  • a cég Magyarországon legyen bejegyezve, itt adózzon,
  • magukat magyarnak valló tulajdonosai legyenek (100%-ban).
Jelentkezni a magyartermeknapja@polgarinfo.hu e-mail címre lehet, melyben kérjük a cég nevét, székhelyét, elérhetőségét és rövid felsorolást termékeikből. A folyamatosan frissülő listát portálunkon helyezzük el (www.polgarinfo.hu), ez a jelentkező cégek ingyen reklámot és potenciális magyar vásárlókat jelent.

http://www.polgarinfo.hu/modules.php?name=ePetitions&op=more_info&ePetitionId=9


Magyarjaink: Koppány, Vazul és Orseoló Péter!

Magyarjaink: Koppány, Vazul és Orseoló Péter!


Publicisztika
A magyar nép valódi történetét csak az Úristen ismeri! Szent István király története (érdemei elismerése mellett) ezért sok esetben lehet, hogy hiteltelen. Épp ezért senkit sem jogosít fel, hogy ilyen összefüggésekben bírálja mai Koppányainkat (különösen nem Szűz anyánkra nemet mondó és épp ezért ál- keresztény (és) demokrata uniós vazallus) Surján László.


Kezdjük tehát az elején: Az úgynevezett Szent Istváni örökséget még a hívő katolikusok sem fogadhatják fenntartásaik nélkül. Való igaz, hogy a magyar katolicizmus ekkor nyert bővebb teret a Kárpát-haza területén. Írásos források azonban csak a kolostorok jóval későbbi kódexeiben találhatók. Nem szabad elfeledkezni arról a tényről, hogy első királyunkat azok a német lovagrendek segítették hatalomra, akik a Szent Kereszt jegyében öltek, raboltak és fosztogattak az egész barbárnak nevezett közép és kelet Európában. Az pedig, hogy a pápa, hogy nyilatkozott Istvánról szintén nem mérvadó. Emlékeztetem Önöket, hogy kb. négyszáz évvel később a pápai tiarát az a botrányos életű VI. Sándor pápa viselte, akinek édes gyermeke volt Cesare Borgia, a méregkeverő. Nincs bizonyíték arra, hogy elődje jobb vagy rosszabb volt nála. Épp ezért a korai pápák cselekedeteit más szemszögből kell vizsgálnunk. A későbbi Habsburg uralom alatt a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt hamisítgattak meg mindent, ami hősi múltunkra emlékeztetett.

A Kárpát-medencébe bevándorló magyarok nem voltak barbárok. Nem pusztították el Rómát, elpusztították viszont a germánok egyik tipikus népcsoportja, a vandál. Attilát Európa fejedelmei egyenrangú uralkodónak ismerték el, a „hun levelek” szállóigének semmi jogosultsága nincs. Miért nem „vandál” vagy „normann” levelek?

A magyarok tehát nem voltak barbárok, és nem voltak „pogányok”! Persze brutálisak voltak, mint abban az időben minden nép, de nem ők találták föl a kínzó-kamrákat, a fülekbe öntött forró ólmot, az istenítéleteket, a rabszolga-kereskedést, nem ők rendezték a spanyol inkvizíciót, nem gyilkoltak Isten nevében, mint a német lovagrendek, de nem ők rendezték meg Bertalan-éjszakáját sem. Könyves Kálmán királyunk, az akkor még nagyrészt ősi, nomadizáló állapotban élő magyarság királya mondta ki elsőnek a világon, hogy „boszorkányok nincsenek, szó se legyen róluk!” Magyarországon, a tordai-síkon mondták ki először a vallásszabadságot az egész világon akkor, amikor a franciák Bertalan-éjszakát rendeztek.
De mi tanítottuk Európát néhány olyan dologra, ami átalakította az egész emberi művelődést, és új világot épített föl.

A teljesség igénye nélkül a mi repülő lovasainktól tanulta meg Európa a kengyel használatát, a „lovagiasság” szó tartalmát, ami magyar erény volt, azt is a magyaroktól tanulta a lovagiatlan Európa. A gót-germán népek a vendéget ellenségnek tekintették. Mi nem! Úgy látszik a vendégszeretet turáni erény.
A mi könnyűlovasságunk ruházatát utánozta az egész világ, a magyar csizmát is tőlünk vették át, nem pedig az ős germán bocskort, sem a római szandált.
Mi tanítottuk meg Európát a kelesztett kenyér sütésére, de nálunk gyártották az első rugós négykerekű kocsit is. A mi népünk tisztelte és megbecsülte az öregasszonyt, a művelt nyugatiak boszorkánynak deklarálták őket. A mi népmeséinkben „öreganyám” segíti a mesehőst, a germán-frank mesékben „gonosz boszorkányokról” van szó.
A mi népünk nem dobálta ki az ablakon sem a tanácsosokat, sem a királyokat, miköztünk nem voltak sem whigek és toryk, sem guelfek és ghibellinek. Nálunk nem divatozott a vérbosszú.
Gondoljunk csak arra, hogy a frank-gót-germán népek két leszármazottja, a francia meg a német annyira gyűlölte egymást, hogy a világot képesek voltak lángba borítani többször is tiszta gyűlölködésből.
Ez a két nép mutyizásából alakult ki az az európai unió, ami mára nem más, mint a multinacionális nagy cégek pénzmosodája. A lisszaboni szerződés soha nem jöhetne létre képviselőink buzgó ülepnyalása nélkül. Had emlékeztessek Hunyadi János nándorfehérvári diadalára. Ott sem voltak jobbak az esélyek az ellenállásra, csak a lelket nem borította kétely, megalkuvás, haszonlesés és szenny. Megtagadni Szűz Anyánk csillagait a realitásra hivatkozva? Ki akkor az igaz keresztény, ki akkor a demokrata?
Koppány szerepe a múlt homályába vész, ezért „Koppánykodással” vádolni a másként gondolkodókat több mint balgaság. Ráadásul nem mindenki a pénztárcáján keresztül méri a realitásokat Surján úr! Gondoljon csak a „pesti srácokra”, Wittner Máriára, Rácz Sándorra.

Most nem parancsolhatsz, mert nagy a te rabságod
Miként fújják neked, csak úgy köll táncolnod
Idegen nemzetre szállott szép országod
Tőled elvétetett arany szabadságod!

Ez a kuruc vers aktuálisabb, mint valaha. A mostani Vászolyok pedig az a magyar nemzet, aminek fülébe az ólmot éppen Ön is buzgón öntögeti némi baksisért Surján úr!

Cságoly Péterfia Béla

Polgár Info

Dátum: 2008. August 26. Tuesday, 20:05 Szerző: polgarinfo

2008. augusztus 26., kedd

Köszönjük, hogy velünk maradtál Kemény Dénes!

Köszönjük, hogy velünk maradtál Kemény Dénes!

Kedves Kemény Dénes!

16 millió magyarral együtt szorongva vártam vasárnap délelőtt a pekingi vízilabdadöntőt. Hiába győzködtem magam, hogy kis ország vagyunk, kevesebb aranyéremmel is beérhetjük, a hosszú évek során hozzászoktam ahhoz, hogy az olimpiákon számtalanszor felcsendül a himnuszunk. Így annyi keserűség után nagy boldogsággal töltött el a hír, hogy ha a vízilabdázóink győznek, akkor egyben sporttörténetet is írnak. Ők lesznek a magyar elsők, akik egymás után nyernek három olimpián aranyérmet.

Az elődöntő óta örültem annak, hogy nem a szerbekkel játszunk. Nem szeretem a durva harcmodorukat - és miért ne lehetnék elfogult - egyáltalán nem szeretem a szerbeket. Amikor megtudtam, hogy az ellenfelünk az amerikai válogatott, megkönnyebbültem. Csak a televízió előtt döbbentem rá a naivitásomra, hiszen ők nyilván jobb formában lehettek, mint az általuk legyőzöttek. Nagyon bíztam Benned és a fiúkban, görcsösen akartam, hogy győzzünk. Amikor a kommentátor felidézte a 2004-es athéni döntő hátborzongató jeleneteit, hirtelen eszembe jutott az ott elhangzott utolsó mondatok egyike: "Kemény Dénest edzőnek hívják az Egyesült Államokba". És 2008-ban Pekingben az amerikaiak lettek az ellenfeleink...

Ahogy annyi orvosunknak, pedagógusunknak Neked is "el lehetett volna menni" egy másik országba több pénzért, jobb körülményért vagy "csak" az élhetőbb életért.

Minden magyar nevében köszönöm, hogy nem engedtél a kozmopolita sztárvilág csábításának, kitartottál mellettünk és újra nekünk szereztél dicsőséget.

Te megőrizted a tartásodat és mi általad visszanyertük a hitünket.

Szeretettel:

Szöőr Anna
Október 23. Bizottság Alapítvány, elnök

*** www.nemzetihirhalo.hu *************

Emlék a Kurultajról

http://www.kurultaj.hu/node/614

Szamosvári Zsolt fotóművésztől.
A gyönyörű képein kívül elkészített egy diaporámát a Kurultajról, ami tökéletesen visszaadja a Kurultaj hangulatát, szellemiségét.

Áldja meg az Isten érte!
http://www.szphoto.extra.hu/kurultaj/index.html

Kurultaj 2008 - MADJAROK

Madjarok



Kazakisztán Kosztanaj- megyéjében (Zsangeldi járás) a Szarikopa tó vidékén él egy Madjar (ejtsd: magyar) nevű törzs, amely a nagy kazak törzsi szerveződésen belül a Középső Horda tagja (Orta Zsüz) és azon belül az Argün törzzsel alkot törzsszövetséget. A törzs tagjai magukat madjarként határozzák meg (a kazakságon belül). Emlékhelyeik feliratain, temetői sírköveiken mindenhol jelzik a madjar törzshöz való tartozást.


A torgaji magyarok nem ott őshonosak, ahol ma élnek: saját legendáik szerint Madjar batir vezetésével délkeletről, a mai Karatau-hegység területéről, Dél-Kazahsztánból vándoroltak oda nagyjából három–négyszáz éve.


A történeti kutatások szerint 1847-ben a madjar a harmadik legnagyobb törzs volt a Szarikopa-tó környékén 375 jurtával. Az orosz hódítók elleni hadjáratokban létszámuk megfogyatkozott, és 1866-ban már csak 260 jurta állt.


Az első világháború alatt, majd a Szovjetunió megalakulása után is ellenszegültek a hatalomnak, mely tömeges kivégzéseket eredményezett, így a népcsoport létszáma tovább csökkent.


A Szovjetunióban kazaknak lenni sem volt könnyű, hát még kazakisztáni madjarnak. Egyébként is a torgaji területet már a cári időben is veszett farkasok földjének tekintették. Általában innen indultak el a kazakok függetlenségi mozgalmai. Így történt ez az első világháború idején, 1916-ban is, amikor kazakokat akartak hátországi szolgálatra toborozni. A mozgalom eredményeképp az 1917-es forradalom után, a polgárháború idején a Torgaj-vidéken független fejedelemség jött létre. A mozgalom egyik vezetője az 1885-ben született madjar, Mirzsakip Dulat Ulü költő, irodalmár, matematikus és újságíró volt. Írásait gyakran Madjar álnévvel jelentette meg. 1930-ban a fehér-tengeri csatornaépítésre száműzték, ahol 1935-ben meghalt. Sztálin a madjarokat tetteikért a szovjet nép ellenségének nyilvánította. A vezér maradványait 1993-ban helyezték el Torgajban egy mauzóleumban.


A kemény klímájú, nehéz megélhetést biztosító torgaji vidék három mai magyarországnyi terület, és kicsiny közösségek élnek szétszórva rajta. A torgaji madjarok nomadizáló pásztorok voltak, a folyók mellett éltek jurtatáborokban – az ötvenes–hatvanas évek szovjet uralma az előző élethez képest szegényes barakktelepekre kényszerítette őket. Ma a Szarikopa-tó egy–kétszáz kilométeres körzetében, 5-6 állandó településen laknak, sokan pedig beköltöztek a városokba.


A hatalmas területet felölelő Kazakisztánban ma hozzávetőlegesen 43 törzset tartanak számon a kazakok között (Z.O. Artikbaev 2003). A kazakok bonyolult törzsi és nemzetségi rendszerének kialakulása igen régi időkbe (régiónként eltérő időszakok) vezet vissza. Ezen eseményekkel kapcsolatban megbízható írásos források csak igen korlátozott számban állnak a rendelkezésünkre. Ezáltal mindezen folyamatok népességtörténeti (szociológiai, politikai, migrációs) hátteréről csak közvetett ismereteink vannak.
A törzsi és törzsszövetségi rendszer hagyománya és számontartása, különösen a házasodási szokásokban a mai napig megvan (természetesen a nagyvárosokban már sokat veszített a jelentőségéből).


A kazak törzsek sokasága három nagy „zsüz”-ra (törzsszövetségi csoport) oszlik, amelyek ha nem is szabályos határokkal (számos területi átfedéssel), de három nagyobb regionális egységet alkotnak.
Általában jellemző, hogy a különböző törzsek férfi tagjai az adott „zsüz”-on belülről (a „szövetséges” törzsek csoportjából) választanak feleséget.


A Nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken, a Szarikopa tó régiójában, viszonylagos izolációban (nehéz megélhetést kínáló, városi zónáktól távol eső terület) él a Madjar nevű törzs. Népnevük szinte tökéletesen megegyezik a magyarországi magyarok saját népnevével (magyar nyelven kiejtve).


A Madjar törzs a kazakok középső zsüzének (Orta zsüz) argün törzsével él törzsszövetségben.
A Torgaj-vidéken az utóbbi évtizedekben szinte teljesen elhanyagolható a kívülről jövő migrációs hatás, inkább csak az elvándorlás alakította a terület népességszámát. Házasodási szokásaik révén „lokális exogamiában” élnek. A madjar férfiak nem vehetnek feleségül madjar nőt (törzsön belüli tiltás). Feleséget a területen élő, törzsszövetséget alkotó közösségből választanak (tehát az Orta zsüz helyi törzseiből), elsősorban az argün, valamint a kipcsak, kerei, konirat és najman törzsekből. Ugyanakkor az Orta zsüz-on kívülről szintén nem szabad feleséget választaniuk. A Torgaj vidék többi, a területen élő közösségeire is jellemző, hogy házasodási tiltás van a törzsön belül (a nomád hagyományokban, Közép és Belső-Ázsiában ez gyakori szokás a belterjesség elkerülése végett). Mindezek azt eredményezik, hogy azok a helyi törzsek, amelyekből a madjar férfiak feleséget választanak, gyakoriak a magyar felmenők (női ágon) és így tulajdonképpen a helyi törzsek egy „regionális endogámiában” élnek.


A kazakisztáni madjar törzs (beleértve az elvándoroltakat is) az egész ország területén, együttesen is csak hozzávetőlegesen egy–két ezres lélekszámú közösséget alkot.


Az összes madjarok által is lakott (ahol legalább három madjar család él) település és telep felkeresése után, nagyjából kirajzolódott a történeti törzsi szállásterület. A hagyományok és a közvetett történeti források alapján azt lehet feltételezni, hogy a Madjar törzs kb. a XVII sz.-végén illetve a XVIII század elején települt erre a területre (valószínűleg délkeleti irányból érkezve) és tagozódott be a kazakság úgynevezett Középső Hordájába (Orta Zsüz).
Általánosságban elmondható, hogy a ma Kazakisztán bármely területén élő madjar törzsből származó egyén ősei is a Szarikopa tó vidékét körülvevő sztyeppékről származik (leszámítva az északibb régiókba került, ma a kipcsakok között élő Kipcsak-magyar töredékeket). Ma már igen sok madjar él távol a törzsi területtől, az utóbbi évtizedek elvándorlási hullámai miatt. Leginkább a környező ipartelepekre költöztek be munka és jobb megélhetés reményében, (Oktyabrszk, Arkaliq, Amangeldi) ahol ma is összetartó közösséget alkotnak. A távolabbi vidékek közül sokan költöztek a megyeszékhelyre, (Kosztanaj) valamint a régi (Almaty) és új fővárosba (Asztana). A törzsi területen a legnagyobb számban a következő településeken élnek madjarok: Küzbel, Szaga, Kumsiq, Bidajik, Taus, Ajtuar-telep. Madjar családok élnek még Torgajban, Toganajban, Asutasztiban és Altinszarinban.


A Madjar törzs egyes csoportjai (töredéke ?) a mai Üzbegisztán területén, az Aral-tó déli partjainál is fellelhető(Qazad darya-környéke).

Oldal tetejére

Forrás: hppt://www.kurultaj.hu

Megnézhető :
Az Echo TV-ben augusztus 27. szerda 23:05, augusztus 30. szombat 13:05.

Hír TV-ben
A Különkiadás riportja megnézhető itt.
http://www.hirtv.hu/kultura?article_id=230254&highlight_text=kurultaj

Hírek a DunaTV-ben a kazakisztáni madjarok esztergomi látogatásáról.
http://www.dunatv.hu/felsomenu/nettv?video=1_455359

A Duna TV Vannak Vidékek című műsora szeptemberben adja le a Kurultajon készült felvételeket.

2008. augusztus 25., hétfő

Wass Albert: Három találkozásom a halállal


Nem tudom, mások hogyan vannak vele, nekem régi ismerősöm. Ezt a kifejezést: „régi ismerős” - ez alkalommal szándékosan használom, mint legpontosabb meghatározását a köztünk fennálló viszonynak. A régi ismerős ugyanis olyan valaki, aki az ismerősnél több, de mégsem barát. Akit éppen úgy ismerünk, sőt talán néha még jobban, mint barátainkat, ismerjük gyöngéit és értékeit, mosolyait és könnyeit, ráncait és szeszélyeit, akit úgy ismerünk majdnem, mint magunkat, és nem nevezhetjük barátunknak mégsem.
Egyszerűen azért, mert hiányzik belőle valami, az a titokzatos vonzalom, amit rokonszenvnek nevezünk, s ami barátokká tesz egymáshoz illő embereket, még mielőtt ismerősökké válhattak volna.
Így vagyok vele is, azzal a különös és titokzatos valakivel, akit Halál névvel nevezünk, s aki leghívebb kísérőnk az életben. Bár régóta ismerem, összebarátkozni mégsem tudtam vele, talán azért, mert folytonosan érzem, hogy kellemetlenül hatalmasabb, mint én és sohasem tudom, jó szándékkal van-e irányomban? Tudom, hogy parancsolni tudna, és mégsem szól soha semmit. Egész lénye és közelsége nyugtalanító s valami áthidalhatatlan távolságot érzek kettőnk között a dolgok látásában és megítélésében, egyszóval létezésünk szempontjaiban s ezért tartózkodom tőle, s csak régi ismerősnek nevezem.
Első találkozásunk mélyen belenyúlik gyermekkoromba. Nagyapáméknál töltöttük a nyarat, a nagy tó mellett, hova feredni naponta lejártunk. Nagyapámék kicsi, földszintes házikója tele volt velünk, de tele az udvar is, meg a kert, ha játszani kezdtünk. Az unokatestvérek között én voltam a legkisebb s ezért sok mindenből kimaradtam, ami a nagyok mulatságához tartozott. De a feredésből nem. Úszni éppen úgy tudtam, mint ők s ezt a tudományomat is nekik köszönhetem. Öt éves ha voltam, mikor először vittek le a tóra. Csónakba tettek, kieveztek velem a víz közepére, ott egyszerűen meg fogtak s mint kutyakölyköt szokás, bedobtak a tóba. A víz persze mély volt, s én előbb elmerültem, majd kapálódzni kezdtem, ordítottam, rugdostam, köhögtem, s ők a csónakból kacagtak. Mikor már látták, hogy nem bírom, kihalásztak. Ezt megismételték nehányszor, én bőgtem, karmoltam, haraptam s nyeltem a vizet, de nehány nap alatt megtanultam úszni.
Szóval jártunk le feredni a tóra. A tó mindjárt a falu véginél kezdődött, hol egy hajdani gát roncsai látszottak, amit valamikor elvihetett az áradat. A víz itt zúgva ömlött a tóból a patakba s tajtékos habjai közül gerendák és cölöpök csonkjai meredeztek félelmetesen. A gát két partja közt, nehány megmaradt gerendán átfektetve deszkapalló nyújtózkodott s mi azon jártunk át a feredő helyre. A szédülést nem ismertük s úgy jártunk a keskeny deszkán átal, mintha széles országúton mentünk volna. Olykor játszani is megálltunk a közepén, köveket dobáltunk az örvénylő zúgóba, vagy a hegyes, kiálló cölöpcsonkokat bámultuk. Eszünkbe jutott az is, hogy ha valaki onnan lepottyanna, azt bizony derekasan fölnyársalnák ezek a jámbor cölöpök s testét az ár talán éppen Ludasig sodorná. Eszünkbe jutott, mint ahogy valami furcsa és félelmetes játék jut az ember eszébe néha anélkül, hogy kedve is lenne azt eljátszani. Egy este, feredés után, hazafelé mentünk. Olyan szelíd és békés alkonyodás volt, amilyen csak nyáron tud lenni, s akkor is csupán a Mezőségen. Olyan szép, hogy szépségét már észre se veszi az ember. Csak halad benne és nem is ámul, nem is gyönyörködik. Olyan szép este, hogy a lélek kitárul egészen, mint egy puha színekből szőtt nagy-nagy szőnyeg s issza a szépséget és a nyugalmat anélkül, hogy mindez tudattá durvulna s a boldogság mélységét mérni próbálná.
Olyan este volt. A dombok langyosan sütkéreztek a nyugvó nap puha barna színeiben, a levegő tiszta volt és meleg és minden nyugodt, szelíd s nagyon közel lévő. A szemközti oldalak tarlói és kukoricaföldei élesen váltak el egymástól és egészen közel voltak. Közel volt a legelő is, s a békésen legelésző marhák hátán csillogott a fény s olyan volt, mintha csak a kezünket kellett volna kinyújtsuk, hogy megsimogathassuk őket. Puhán és kényelmesen nyújtózott a falu, jóságos volt és szelíd. Munkából hazatérő emberek jártak az utakon, kakas kukorékolt, libák gágogtak s álmosan bődült egy-egy tehén.
Ebben a szép, csöndes és szelíd alkonyatban mentünk hazafelé. Bőrünkön kellemesen bizsergett a napfény és a víz emléke. Tiszták voltunk a délutántól, kívül és belül. Haladtunk libasorban keresztül a pallón.
Én mentem leghátul, utolsónak. Elgondolkozva lépegettem, hogy mi járt az eszemben, ma már nem tudom. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy csak az esteledés bágyadt varázsát éreztem jólesően magamra hullani s a béke és a szelídség szép érzései alatt álmodozva, rakosgattam egymás elé a lábamat. Alattam zúgott a víz, de csak halkan és nagyon távolról hallottam azt is, mint az este többi nyugtató zaját.
Hirtelen arra riadt a lábam, hogy nincsen alatta semmi. Levegőbe lépett. Ballábam volt, emlékszem arra is. Jobb lábam alatt még éreztem keményen és biztosan a palló ismerős deszkáját, de a másik alatt semmi sem volt, csak a hirtelen felörvénylő rémület. S én talajvesztve léptem benne lefele.
Talán csak egy századrésze volt a pillanatnak, de egyszerre megéreztem mindent. A világ elbillenését, mely egyszerre színt változtatott, idegen lett és félelmetes. A semmit, ami alattam megnyílt, mint egy óriási száj. A tajtékzó vizet, mely egyszeribe felordított ott lent, hogy a szívem is megsiketült tőle. Megéreztem a tajték alatt ólálkodó cölöpök hegyes agyarait, melyek felém csattogtak félelmetesen, éreztem a borzalmat, gerincem reccsenését, a sikoltást, ami még el sem indult a számról; megéreztem a halált.
Csak századrésze volt a pillanatnak, de borzalmas volt és rémekkel teli. Megszűnt az alkonyat békés varázsa. A világ, a falu, minden megszűnt. Semmi sem volt, csak én s a rémület. S a zúgó, cölöpcsonkokkal kivert feneketlen mélység, amibe léptem.
Talán egy arasznyit léptem így lefele, s a lábam hirtelen megállt. Kemény, szilárd dologba, valóságba ütközött. Életbe ütközött. Véletlenül éppen azon a helyen emelkedett föl a mélységből egy megmaradt gerendája a régi gátnak s tenyérnyi csúcsával fölfogta a lábamat, amelyik a semmibe lépett.
Talán egy arasznyit léptem csak lefele, de az az arasz tág volt és nagy és hosszabb, mint az egész világ. Minden belefért, ami sovány kis gyermeklétemet jelentette addig, belefért és elmerült benne, mint hínáros, iszapos tó sötét vizében egy rémült pillangó szárnya-rebbenése.
Egy századrésze volt a pillanatnak s én már ismét a pallón álltam. Álltam dideregve s a szívem ott vert valahol a torkom közepén. Reszkettem is és a világ forgott körülöttem szédült iramban, mintha megőrült volna a rémülettől. A víz siketen zúgott odalent, örvénylett, acsarkodott, mint éhes fenevad, ki zsákmányát elszalasztja.
A többiek, kik előttem haladtak, mindebből nem láttak semmit. Nem is szólottam nekik róla, akkor sem, azután sem. Egy-két másodpercig még álltam ott a palló közepén, aztán a szédülés lassan megszűnt, a világ felöltötte régi arcát s minden olyan volt megint, mintha nem történt volna semmi. A víz zúgott, mint máskor s én lenéztem reá és arra gondoltam, hogy ha az a gerenda nem állott volna éppen ottan, most alaktalan véres hústömeg lennék a cölöpök között s a tajték, amelyik ott kering zöldes-fehéren az örvény szélein, piszkos pirosas színű lenne.
Aztán elindultam s mentem a többiek után.
A partról még visszanéztem, de az az este már nem volt olyan nyugalmas és szelíd, mint nehány perccel azelőtt, mikor a túlsó oldalon a pallóra léptem. Barna színeiben furcsa és titokzatos fények álmodtak s a dombok és a falu valami titokzatosságot hordoztak hallgatásuk mélyén, amit addig sohasem láttam rajtuk.
Akkor találkoztam először a halállal.
Hosszú időn keresztül folyvást gondoltam reá. Igyekeztem elképzelni azt a pillanatot, amelyik elkövetkezett volna, ha a gerenda nem nyúl föl érettem s én lezuhanok. Igyekeztem elképzelni unokatestvéreim döbbenetét, mikor sikoltásomra megfordulnak. Apám arcát, mikor hírül viszik neki, hogy ezzel a kis álmodozó ballépéssel befejeztem az életemet. Attól kezdve sokszor gondoltam a halálra. Az örvénylő vízre, a hegyes cölöpökre s arra az estére, mely vele járt s mely olyan tiszta volt és olyan nyugalmasan szép. Sokszor gondoltam arra, hogy milyen is az, amikor az ember nincsen. Ilyenkor éreztem újra tisztán a lépést, mely a semmibe szédített s tudtam, hogy egy borzalmas és nagyon gonosz pillanat lett volna, s azután semmi több. Szomorú volt visszagondolni rá. Felidézve az estét, amelyik olyan szép volt, s amelyik másoknak éppen olyan szép lett volna továbbra is. Igen, a halál elgondolásában egyedül ez volt keserű. Hogy mindaz, ami akkor körülöttem volt, s amiről úgy éreztem, hogy szorosan hozzám tartozik: az alkonyodás lágy, barna színezése, a tó mozdulatlan szelíd tükre, a falu békéje mind nem változott volna semmit. Csak éppen én zuhantam volna bele egy ismeretlen sötétségbe, más minden maradt volna olyannak, amilyen egy másodperccel előbb volt, amikor még úgy éreztem, hogy az enyém. A szitakötők szárnya meg se rebbent volna a búcsúzó napfény langyosságában, a kacsák hápogtak volna tovább gondtalanul.
Igen, ez volt a legszomorúbb, erre gondolni. Egyszeribe egészen kicsinynek éreztem magamat ettől a gondolattól, egészen jelentéktelennek, akihez a világ szépségeinek semmi közük nincsen, aki nem is fontos, aki olyan mindegy, hogy él, vagy nem él, nézi a világot, vagy nem nézi, érez valamit, vagy nem érez semmit. S ahogy ezt így mind végiggondoltam, valami szomorú idegenség lopódzott érzéseim közé. Olyasmi, hogy idegen vagyok ezen a földön és semmi sem enyém ebből a világból. Mert az este akkor is éppen olyan szép maradt volna és békességtől duzzadó, ha én belezuhanok a semmibe.
Ez az érzés aztán kiépült bennem évek folyamán, ahogy sokat gondolkoztam rajta. Kiépült és tudattá alakult lassan, hogy utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember egészen rendszertelenül és minden értelem híján is igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba.
Okos dolog, ha úgy teszünk, mintha a világ egy kicsit a mienk is volna. Rendelkezünk fölötte, tervezgetünk, s nem gondolunk arra, hogy vendégek vagyunk benne csupán, s a gazda mindig az a nap, amit holnapnak nevezünk egyszerű szóval. Az sem baj, ha utazásunkat nagyon komolyan vesszük s igyekszünk nyomot hagyni az út két oldalán azzal a gondolattal, hogy aki majd utánunk következik, nyomunkban járhasson. Jó, ha elhisszük, hogy amit ilyenkor cselekszünk, nem felesleges s útjelző faricskálásainkat utánunk rajzó utasok meglátják, megértik, s talán hálával is gondolnak reánk. Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csúnya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sűrűből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való.
Második találkozásom a halállal, sokkal későbben történt és sokkal bonyolultabb körülmények között. Egy idegen város diákszobájában voltam, olyan egyedül, mint soha életemben, s kezemben a revolver. Sok minden összegyűlt s az öngyilkosság gondolata - bár ma már kissé restellem bevallani - régóta foglalkoztatott. Olyan volt körülöttem a világ, mintha acélfalak közé szorították volna. Nem volt se szín, sem illat. Nem volt őszinte szó a közelemben, s kéz, amit megszoríthattam volna.
A tükör elé álltam s felemeltem a kezemet. A fegyver hideg csöve halántékomhoz ért. Tudtam, hogy egy perc múlva már nem élek s az érzés, amit így éreztem, nem volt kellemetlen. Jó volt és megnyugtató a tudat, hogy mégis nekem is van szavam ezen a világon. Ítélhettem az élet dolgainak értelme fölött s ítéletem nyomán egy perc múlva minden befejeződik.
Bíráltam a képet, amit a tükör mutatott. Élt még bennem az emberi hiúság s emlékszem jól, könyökömet lejjebb eresztettem, mert merev vonalával megbontotta a kép furcsa hangulatát. Igazítottam a kezemen is, hogy a fegyver csöve helyes szög alatt illeszkedjen koponyacsontomhoz. Agyam pontosan dolgozott, vetítette az anatómiát s mutatta a roncsolni készülő golyó útját önmaga felé.
Talán egy egész percet álltam úgy s búcsúztam magamtól. Arcom vonalától, szemem színétől. Attól a valakitől, akiről csak annyit tudtam, hogy én vagyok. Hogy más emberek a nevemmel nevezik, s csak én találkozom ritkán vele. Éppen ha tükör kerül valahol elém.
Valami egészen bizonytalan és furcsa érzésem volt, mintha én s az a valaki, akit a tükörben látok, nem lennénk egészen ugyanaz a személy. Néztem a barna arcú fiú homlokát, szemét, kezét, vállait s úgy éreztem, hogy az egész kép kicsit idegen. Lehet, hogy ezt a vékonycsontú diáklegényt az én nevemmel illetik, de mégsem egészen én vagyok az, hiába. Valahogy olyan volt, mintha egy ruhát néztem volna, amit a szabó egy kicsit elrontott, mellben igen szűkre számította. Enyém ugyan a ruha s viselem, mert nincs mit fölvegyek mást. De mégsem tartozunk szorosan egymáshoz, s ha jobbat találnék, örömest elcserélném.
Néztem magamat, figyelmesen, mint egy idegen embert, aztán a karom kifáradt s elhatároztam, hogy befejezem a játékot. Még egyszer végignéztem jól a tükörbeli legényen. - Ne haragudj - mondottam neki - , nem vagy egészen közömbös és talán néha rokonszenves is voltál. De hát így alakultak a dolgok s jobb lenne, ha újra kezdeném, nélküled. Aztán görbíteni kezdtem az ujjamat s a pisztoly ravasza lassan engedett. És ekkor megszólalt valaki a hátam megett. - Elment az esze?
Éles női hang volt, kicsit izgatott s remegve fölényes. A mozdulat az ujjamban maradt s hátra riadtam. Egy diáklány állott az ajtóban. Nézett csillogó szemmel, de szigorú szájjal.
- Szamár - mondotta ki gyors, rövid és tökéletes fogalmazásban az ítéletet.
Szégyelltem magamat és bosszantott is a dolog. Emlékszem, dacosan fölvetettem a fejemet és megkérdeztem a lánytól, hogy miképpen érzi magát feljogosítva arra, hogy sorsomba beleszóljon. Éreztem, hogy hangom lehetetlenül színpadias és az egész helyzet ostoba. Haragtól és szégyentől reszketve vártam a lány további lesújtó ítéleteit.
Ha az, aki hozzám benyitott, nem lett volna nő, mérges és értelmetlen vita indult volna közöttünk, valószínűleg kilöktem volna a szobából. De a leány a női lelkek nagyszerű érzékével eltalálta az egyetlen helyes hangot, ami ebben az esetben lehetséges volt.
Szája vonalát megremegtette, szemét könnybe borította, hozzám jött s vállamra tette a kezét.
- Kicsi fiú - mondotta halkan.
Aztán puha kezével végigsimogatta az arcomat s beszélni kezdet, melegen, anyásan.
Később hazudott is valami érdeklődésféléről. Tudtam, hogy hazudik, s mégis jó volt. A tudat, hogy valaki mellettem áll, hozzám tartozónak mondja magát, egyszeribe valószínűtlenül nagy távolságba sodorta a halál gondolatát s azt, amit az előbb még akartam, nehány perc múlva már szégyenteljes és ostoba cselekedetnek ítéltem magam is.
Életemnek erről a kis jelenetéről hosszú ideig meg is feledkeztem. Csak most jutott újra az eszembe, amikor a halálról írok. A leány, aki tulajdonképpen az életemet mentette meg akkor, ki tudja, hol jár most, talán nem is él. Az a kis hangulat-virág, ami jóleső kölcsönös hazugságainkból azon a napon kinyílt, s amit szerelem formájában nehány hétig még tovább játszottunk, jelentéktelen kis állomás az életemben, halovány színű kicsike emlék, amit régen el is feledhettem volna, ha nem társul hozzá ez a második találkozásom a halállal.
De így, ezen keresztül láttam meg, hogy az élet mennyire érzések és hangulatok dolga. Azon a napon semmi sem változott a valóságban. Minden úgy maradt, mint azelőtt. Gondjaim, bajaim a maguk reális formájában továbbra is vállamat nyomták. Mindössze annyi történt, hogy egy leány, akit alig ismertem addig, azt hazudta, hogy szeret. S én, bár nem éreztem szerelmet iránta, elhittem ezt, mert jólesett elhinni. Érzéseim és hangulataim feloldódtak, az egyedüllét érzete megszűnt, valakinek testét és lelkét magam mellett tudtam s ettől a tudattól a környező világ sötét színei megenyhültek.
Azóta tudom, hogy az élet fontos dolgai nem azok, amiket általában fontosaknak tartunk. Pénz, pálya, haladás, siker, munka: ha arról van szó, hogy megtaláljuk magunkat ebben a világban s érdemesnek ítéljük a benne létezést, akkor ezek mind nagyon aprócska dolgok. Az érzések és a hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s a lelkünkön keresztül a világot is, melyben élünk.
Pénz, pálya, siker, munka: az élet értelmének elbírálásánál alig is jönnek számba. Az érzés az, ami megtölti az embert, jóval és rosszal, széppel és csúnyával. S az érzések felszínén páraként lebeg a hangulat s váltakozó színeit rávetíti mindenre, ami körülöttünk van. Gondolatainkra is, szavainkra, beszédünk ritmusára, mindenre, ami belőlünk való. És így magára a világra is. Mert igaz, hogy minden, ami van, idegen tőlünk, egyforma rideg anyagiság s túlél bennünket, embereket. De amilyennek látjuk azt, ami van: az belőlünk való. Addig tart csupán, ameddig élünk s velünk véget ér. S ezért, ha a halálra gondolok, ez a változás már nem fáj úgy, mint régen. Hogy csak én megyek el s a világ itt marad. Hogy ilyenek lesznek ezután is az esték és a hajnalok, a felhők, szelek, csillagok. Nem igaz. Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztül szűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az úgy is idegen.
S ha mindezt így végiggondolom, rájövök arra, hogy meghalni sem éppen olyan nagy baj, csak lehetőleg minél későbben kerüljön sor reá. Mikor az ember már belefáradt a látnivalóba. S nincs miért siettetni önkényes fölénnyel. Eljön magától, s úgyis egy másodperccel hamarabb jön, mint kellene.
Harmadik találkozásunk sokkal, sokkal későbben történt. Családos ember voltam már akkor. Egy kis koporsó előtt álltam, nagy sötét szobában s a koporsóban kisebbik fiam aludott. A ravatalon néhány őszi virág s fenyőkoszorú. S kint a felszabadulás mámorát ünnepelte Erdély, a hazám.
Álltam kis szőke fiam koporsója előtt, s éreztem, hogy összetartozunk. Körülöttem minden idegen volt, minden a másoké. Az öröm, a lelkesedés, a falu, a kert, a ház s még a szoba is, amelyben ketten voltunk, én s a ravatal. Még a virágokat sem az én kertemben szedték. Semmi sem volt az enyém: csak az az egyszerű kicsi koporsó, s benne a fiam. S akkor ott nagyon komolyan elbeszélgettem a halállal. Hosszasan vallattuk s mégsem tudtuk megérteni egymást. Közel állottunk egymáshoz és mégis borzasztóan távol. Ikertestvérek voltunk s gonosz gyűlölettel nézegettük egymást. Aztán a kicsi koporsót kivittük a kertbe s béeresztettük a föld alá s én éreztem, hogy hideg a kert, hideg a föld s fázni fog a fiam. Nagyon szomorú érzés volt.
A fákról hulltak a levelek, nyirkosan és gyámoltalanul, az emberek lassan széledni kezdtek, mint akik elvégezték dolgukat s beszéltek egyszerű, közömbös, igaz dolgokról. Minden olyan józan volt, mintha a halál nem is állt volna köztem s fiam között, vagy mintha természetes dolog lett volna, hogy ottan állt s ott állt volna már réges régen valamennyiünk között.
Ma már tisztán látom, hogy így is van ez. Mindnyájan együtt születünk a halállal s ő áll valamennyiünk között. S ezért van az, hogy bármennyire is közel jusson az életben két ember egymáshoz, valami kis idegenség mindig ott áll kettőjük között. Az, hogy egyszer elmúlunk. Én külön és te külön és ő külön. S lehet a világon minden közös ügy, az egész élet lehet az emberiség kollektív ügye, csak a halál nem az. A meghalás az ember nagy magánügye, személyes ügy, senkire át nem ruházható, sem család, sem nemzet, sem mozgalom, semmiféle csoport nem vállalhatja el, sem az én részemet, sem a másét. Minden emberi közösség kicsikét hézagos valahol. Mert rendszerei csupán az emberi életre korlátozódnak s az emberi sors életből és halálból áll, s mikor a halállal akad dolga, nem segít rajta semmiféle jelszó, vagy tömörülés: az ember olyankor hasonló a magányos farkashoz, ki idegen erdőkön kóborog.
Borongó, csúnya őszi nap volt, amikor kisfiam sírját otthagytam egyedül a kertben. Sajgott bennem az egyedül maradó sír, szerettem volna halálában valamiképpen részt venni én is. Nem lehetett. A világ és az élet ottmaradt körülöttem, józanul, konokul és követelték tovább jussukat. Mindenki vitte a maga megszokott életét tovább, csipdesték felém változatlanul az emberek a maguk józanul gonoszkodó bírálatait, mindenki a maga egyoldalúsága és szempontjai szerint, s már a temetést követő napon volt, aki gúnyos mosollyal adta tudtomra, hogy rossz gazda vagyok, mert nem forgatom a gabonát s megdohosodik, mint a múlt évben is.
Felmenekültem újra a havasba s nehány néma és nagyon szomorú őszi estén, fent a Brád-tető kidőlt bükkfáin ülve elrendezgettem magamban élet és halál dolgait.
A kicsike sír ott van ma is apámék kertjében. Néha esténként fölkeresem, leülök melléje a padra s hosszasan elbeszélgetek vele. Néha szeretnék ajándékot vinni neki, piros autót, vagy piros szekeret s letenni oda a sírra. De félek mindig, hogy kinevetnek. Hiszen az ember körül annyian élnek, akik másképpen látnak. Az ember röstelli már, ha valamit másképpen érez, mint a többi.
Egyedül maradt nagyobbik fiam minap zöld rózsabogarakat vitt föl a sírhoz.
- Minek az? - kérdeztem tőle felnőtthöz illő ostobasággal.
- Csabika szereti ezeket - mondotta tiszta, nyugodt nézéssel. - Viszem a kertjébe, hogy játszódjon velük.
Ment és vitte és igaza volt. Jobban tenném én is, ha nem szégyelleném megvenni a kicsi piros autót és rátenni a sírra. Jobban tenné az ember, ha nem törődne senkivel, se gúnnyal, se bírálattal, csak a maga érzéseivel. Nem az a baj, ha rossz gazda az ember. Nem az a baj, ha megdohosodik a gabonája. Az a baj, ha nem illő életbe keveredik, mert attól a lélek dohosodik meg.
Azóta a csúnya, borongós őszi nap óta, hogy a kicsike sír oda került apámék kertjébe, megértettem, hogy közös úton járok a halállal. Ez volt harmadik s utolsó találkozásunk. Azóta együtt járunk, mint összenőtt ikertestvérek, kik nem barátok mégsem, csak vérszerinti ismerősök.



Forrás: www.dobogommt.hu

2008. augusztus 23., szombat

Frigyesy Ágnes: Beszélgetés Patrubány Miklóssal,

A magyar nemzet nagyszerűségéről és féltéséről
Magyarország kifosztása idején


Beszélgetés Patrubány Miklóssal,
a Magyarok Világszövetségének újraválasztott elnökével


- Tartozom egy vallomással: noha húsz esztendeje ismerjük egymást, Magyarok Világszövetsége tagként évek óta távolról figyelem az Ön munkáját, mert megzavartak azok a hírek, melyeket terjesztettek: miszerint ön ügynök, más rémhírek szerint a hírhedt Securitatenak dolgozott, illetve nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára. Most, amikor kezembe került az MVSZ VII. Világkongresszusának gazdag tartalmú programfüzete, úgy döntöttem, újságíróként nem mehetek el szó nélkül az esemény mellett. Ez a nemzeti sorskérdéseinket felvonultató programsorozat ellent mondani látszik az önről terjesztett híreknek. Mi az igazság?

- Engem arra tanítottak a szüleim, hogy álljak jót magamért! Soha nem voltam, nem vagyok, és nem leszek semmilyen titkos- vagy titkosan működő társaságnak sem tagja, sem alkalmazottja, sem bedolgozója. Kérésemre vettük fel ezt a mondatot a Magyarok Világszövetsége belépési nyilatkozatára, valamikor a kilencvenes évek derekán. Akkor, amikor kirajzolódott: nekünk civileknek nincsenek meg az eszközeink ahhoz, hogy valaha tisztán lássunk ebben a kérdésben, hogy a titkosszolgálatok mely ügynökeiket hová dobják be, kiket tartanak meg, efféle eszközök nekünk nem állnak rendelkezésünkre, tehát mi egyet tehetünk: fogadalomszerű vallomást kérünk a belépőktől, s az utókorra bízzuk az ítélkezést. Ezeket a belépési nyilatkozatokat eltesszük és megvetés illeti azt a személyt, illetve leszármazottjának leszármazottját is, ha kiderül valakiről, hogy becsapta kortársait és sorstársait. Egyébként nyolc esztendeje vagyok a Magyarok Világszövetségének elnöke. Kövér László volt egyik legfőbb terjesztője e rágalomnak. Neki is elegendő idő állt rendelkezésére ahhoz, ha úgy véli, hogy bizonyítani tudja, miszerint idegen érdekeket szolgálnék, előállhatott volna ezekkel a bizonyítékokkal nyolc év alatt.

- Igaz a hír, hogy Ön a Securitatenak dolgozott?

- Hogy dolgoztam volna? Soha nem dolgoztam, nem vagyok tagja, sem bedolgozója, sem alkalmazottja semmilyen titkos társaságnak, nemhogy a Securitatenak! Engem is vallattak és faggattak a diákéveimben, de soha nem vállaltam semmiféle közösséget velük, sőt azzal a tudattal éltem, ha véletlenül meg tudnának törni, akkor öngyilkosnak kell lenni ­- ezzel a tudattal élek mindmáig. Ennél szörnyűbb rágalom nincs! Ezt nyilván politikai megfontolásból találták ki, meg akarták akadályozni, hogy a Magyarok Világszövetségének elnökévé váljak, illetve, hogy ebből a tisztségből kibuktassanak.

Szörnyű kárt okoztak ezzel a magyar társadalomban, mert a Magyarok Világszövetsége vezetőjének nem fantomképekkel, annak eloszlatásával kellene viaskodnia, hanem végezhetné még hatékonyabban munkáját. Sok embert elriasztottak tőlünk, mert ha Ön, aki korábbról ismert, mégis elbizonytalanodott, akkor elképzelhető, hányan vannak még a magyar társadalomban, akik azért nem közeledtek ehhez a Világszövetséghez, mert elhintették, hogy idegen érdeket képviselő ügynökök vezetik a Világszövetséget. Ez a kár a magyarság egészének ártott, nem csak a Világszövetségnek. Azért, hogy nem tudunk hatékonyabb munkát végezni, hogy nem tudjuk a magyarellenes erők kezét nagyobb erővel lefogni olyan válsághelyzetben, mint amilyenben most Magyarország van, ezért azok felelnek, akik ezt a rágalom-hadjáratot útjára indították és mélyen besulykolták - suttogó propagandával - a magyar társadalom tudatába.

- A Magyarok Világszövetsége mindmáig nem kap állami támogatást.

- Ez bonyolult politikai kérdés. Ez nem vezethető vissza csupán erre a rágalom-hadjáratra. Sajnos nem az MSZP és az SZDSZ vonta meg a költségvetési támogatásunkat, hanem az, akitől legkevésbé vártuk: a Fidesz és a Kisgazdapárt együttes szavazatukkal, 11 szavazatkülönbséggel vonták meg 2000 szeptemberében a költségvetési támogatásunkat, ennek következtében 2001 január 1-től egyetlenegy fillér állami támogatásban nem részesültünk.

- Tudomásom szerint a háttérben Boross Péter, az MVSZ akkori elnökjelöltje állt, s aki benyújtotta a Parlamentnek a "megvonási tervezetet", nem más, mint Herényi Károly, a Magyar Demokrata Fórum egyik kulcsembere.

- A háttérben Csoóri Sándor állt, az előtérben állt Herényi Károly, aki Pósán László fideszes képviselővel közösen nyújtották be azt a módosító indítványt, mely szerint az előirányzott 237 millió forintot nulla forintra redukálták. Pósán László nem jelent meg a szavazáson, Herényi Károly pedig visszavonta az indítványát, nem tudni, kinek a nyomására. Tény, hogy szörny-koalíció állt mellénk, az MSZP, az SZDSZ, a MIÉP és az MDF állt a mi oldalunkra, míg a Kisgazdapárt és a Fidesz egyhangúan az ellenünk szavazók oldalára állt. Ez az igaz és hiteles történet.

Az MSZP és az SZDSZ röhöghetett a markába, mert ők akkor sem merték megvonni a költségvetési támogatást a Magyarok Világszövetségétől, amikor Horn Gyula volt a miniszterelnök 1996-ban, amikor a Magyarok IV. Világkongresszusa tombolva kifütyülte Horn Gyulát, aki saját miniszterelnöki keretéből adta oda azt a 40 millió forintot, amelyből megszervezték az akkori Világkongresszust. Mégsem merte meglépni, hogy költségvetési támogatás nélkül hagyja a Magyarok Világszövetségét.

Azóta a történelem bebizonyította, hogy tévedtek az urak, ezt beismerni azonban nincs lelkierejük, így továbbra is makacsul arra játszanak, hogy majdcsak megbukik a Világszövetség Patrubány Miklóssal együtt, s akkor elmondhatják, hogy nekik volt igazuk. Utánam jöhet vak, sánta, béna, vagy gyenge elméjű a Világszövetség élére, neki visszaadják majd a költségvetési támogatást, csak azért, hogy menthessék magukat és tisztára moshassák ezt a vétküket, amit elkövettek az elmúl nyolc évben.

- Kiknek áll az útjában? Miért ez az erős ellenállás az ön irányában?

- Emberi hiúságok is közrejátszottak. Csoóri Sándor (korábbi elnök/szerk. megj.) megmondta nekem, amikor elnökjelöltté váltam: - Ha Te leszel a Magyarok Világszövetségének elnöke, megmutatom neked, hogy nem lesz Világszövetség! Bizonyára mást szeretett volna látni az MVSZ élén, s elég hatalmasnak érezte magát, miután Antall Józsefből játszi könnyedséggel kreált miniszterelnököt, hogy a Világszövetség elnökének sorsát is ő egyszemélyben döntse el! Miután ez nem sikerült, következett a bosszú-hadjárat. A Fidesz nem rendelkezett információkkal a Magyarok Világszövetségét illetően. Ők Csoóri Sándor vélekedésére hagyatkoztak, aki megmérgezte körülöttem a levegőt. Azt hiszem, nincs más oka, mint emberi hiúság, hisz neki le kellett köszönnie nyolc év után, s nem azt helyezhette maga után, akit szeretett volna (Boross Péter volt az ellenjelölt. szerk. megj.)

- Továbbgondolva, azt hiszem még komolyabb (politikai) erők állhattak a cél mögött, hogy egyáltalán ne legyen Magyarok Világszövetsége, hisz hathatós érdekképviselet nélkül gyengül az összmagyarság.

- Így van. Nagyon jól látja. Tehát voltaképpen a Magyarok Világszövetsége velem együtt mindenkinek útjában áll, aki a mai globális tőkét szeretné szolgálni, amelyik a nemzetek felszámolását, a nemzetek elegyítését és szétszórását, a nemzetek néppé, sőt csőcselékké való lefokozását tartja politikai céljának és eszközének. Olyan szervezetre, nincs szükség, amely első helyre helyezi értékrendjében a nemzetet, az igazságot, az emberi tisztességet, a méltóságot! Ezek mind olyan értékek, melyek útjában állnak annak a lealjasító, lealacsonyító szándéknak, amivé lassan ezek az erők ledarálni kívánják a világot. Ha vannak e globalista szándéknak magyarországi helytartói és képviselői, márpedig vannak, akkor azoknak mi útjában állunk.

Tény, hogy ma a Magyarok Világszövetsége az egyetlen magyar szervezet, mely kizárólag a magyar népakaratból táplálkozik, ahogyan ezt a magyar népakaratot felfogja, s a sok országbéli jelenlétével érzékelni tudja. De biztosan nem vagyunk, nem leszünk sem kiszolgálói, sem bárgyú elfogadói, sem bátortalan tétlenkedői, illetve nézői annak a folyamatnak, mellyel megpróbálják tönkretenni országunkat és nemzetünket.

- Elnök úr, érdekes bejelentést tett a Magyarok Világszövetsége VII. Kongresszusának nyitó napján: a kettős állampolgárság ügyében zajló népszavazás eredményével kapcsolatban súlyos csalásról beszélt, s állítása szerint mintegy hatszázezer szavazatot elcsaltak 2004. december 5-én. Beszélne erről a népszavazási csalásról?

- Ezt a tényállást 2004-ben még a jogorvoslati idő keretén belül megállapítottuk. Amikor beadványunk nyomán a Legfelsőbb Bíróság az elmúlt 18 év magyar demokrácia-történetében egyetlen alkalommal megsemmisített egy országos szavazási eredményt, akkor mi ezt a négy helyszínt már ismertük. Az elvi felvetésünket ezekkel a konkrét példákkal alátámasztottuk, amit a Legfelsőbb Bíróság elismert és ennek nyomán rendelte el az általunk megnevezett 1152 szavazókörben az eredmény újbóli megállapítását. Magyarország többrendbéli tragédiájának egyik okozója ez a választási törvény, amely úgy fogalmaz, és amelyik ennek eredményeképp lehetővé teszi, hogy még a Legfelsőbb Bíróság határozatát is elszabotálhatják, akárhány szavazókörben vélünk hibát felfedezni, mert nem azt mondja a törvény, hogy újra meg kell számolni a szavazatokat, hanem csupán az eredményt kell újból megállapítani. Ez a madárnyelvű és csúsztató fogalmazás azt jelenti, hogy a szavazatszámláló bizottság, melynek megkérdőjelezték a munkáját, a törvény szerint eldöntheti, meg kívánja-e újból számolni a kérdéses szavazatokat vagy sem. Vagy azzal állapítja meg az eredményt, hogy mi múltkor is jól számoltuk, most aláírunk egy újabb jegyzőkönyvet, hogy akkor is jól számoltunk, most is - újraszámlálás nélkül - ugyanarra az eredményre jutottunk.

- A törvény szerint ugyanazok végzik az új jegyzőkönyv kitöltését, akik esetleg csaltak?

- Így van. Micsoda képtelenség ez! Az európai jogban nincs még egy ilyen helyzet, hogy egy feljebbviteli instancia ugyanaz legyen, akinek a munkáját megkérdőjelezik. Ráadásul meg se kell ismételnie a számlálást, elég, ha kitölt egy új jegyzőkönyvet.

A tizenegyezer szavazókör számszerű eredményeinek vizsgálatakor felfigyeltünk valamire, ugyanis mint népszavazási kezdeményezők megkaptuk az eredményeket elektronikus formában az Országos Választási Bizottságtól, az utolsó szavazókörig elmenően. Feltűnt egy csoport olyan szavazókör, ahol az eredmény ellentmondásosnak tűnt, ugyanis az első kérdés, mely a kórház magánosításáról szólt, valamint a második kérdés között nem volt lényeges, szemléletbeli különbség, mégis ezekben a szavazókörökben az első kérdésre igennel szavaztak döntő többségben, a második-, az állampolgári kérdésben viszont döntő többségben nemmel szavaztak. Erre pedig senki nem bíztatta a magyarországi szavazókat! Egyetlen párt se, az egyházak se, senki. Vagy azt mondták, hogy igen, igen, vagy azt mondták, hogy nem, nem. Ez alól csupán az MDF volt a kivétel, aki azt mondta, hogy a kórház privatizációra szavazzanak nemmel, de az állampolgárságra igennel. Olyan viszont, hogy a kórház privatizációra szavazzanak igennel, s az állampolgárságra nemmel, ilyet senki sehol nem kért! S ekkor szembeötlött, hogy nagyon sok helyen fordított eredmény született. Számítógépesen kiszűrtük ezeket a helyeket, ahol pl. 510 igen, és 720 nem szavazatot találtunk. Tehát majdnem ugyanazok a számok szerepelnek, de tükör-fordításban. Küszöböt állítottunk, hogy 10% eltérés legyen a két értékpár között és kijött 2000 szavazókör. Amikor lecsökkentettük ezt a küszöböt 5%-ra, akkor maradt 1152 szavazókör. Azokon a helyeken, ahol fel tudtuk bontatni az urnákat, egyértelműen igazolódott a feltevésünk. Egyszerűen fordítva írták be az eredményt a jegyzőkönyvbe.

- Miért csak négy helyen kérték az urnák felbontását?

- Mert erre jogilag nem volt lehetőségünk, csak lélektani megoldásunk. Az az emberünk, aki kérte az urnák felbontását, olyan ellentmondást nem tűrő magatartással lépett fel, hogy megijedt tőle a bizottság, és tartva a komolyabb botránytól, inkább kibontották az urnákat és újraszámolták a szavazatokat. Mind a négy helyen - szerepel a könyvemben, melyet a népszavazás első évfordulóján megírtam -, csalás történt, s ezt nyilvánosságra hoztam. Ezek mind olvashatók a Gyújtatlan gyulladjék (Gondolatok a 2004. december 5-i népszavazási kísérletről) című könyvemben.

- Ön azt állítja, hogy hatszázezer szavazatot elcsaltak a kettős állampolgárság kérdéskörben tett szavazáskor?!

- Igen, ezeket mi azonosítottuk. De ennél több lehet, mert például nem vizsgáltuk azokat az eseteket, amikor mind a két eredményt megfordították, mert ilyet is találtunk.

- Ez a kérdés azért is érdekes, mert elterjesztették azt a hírt, hogy a Magyarországon élő magyarság megtagadta az anyaország határain kívül élő testvéreit. Hallgathattuk, micsoda szégyen, hogy nem álltunk ki egymásért, miközben ezek szerint ez a rémhír sem igaz!

- Ez a legszörnyűbb! Gondoljuk el, voltaképp ügydöntő erejű volt a népszavazás, még olyan körülmények között is, hogy a miniszterelnök és az egész kormánypárt riogatta Magyarország népét, másfél nappal a népszavazás előtt pedig Gyurcsány a Televízióban a nagy vitaesten arra bíztatta nézőit, hogy maradjanak otthon, ne menjenek el szavazni, ha jót akarnak! Ilyen lelkiállapotban is ügydöntő erejű volt a népszavazás, ha ezt a hatszázezer szavazatot a helyére tehettük volna. Vagyis nem a nemek oldalára, hanem az igenek oldalára. Gondoljunk bele, micsoda szörnyű csapást mértek ezek a csalók a magyar nemzetünkre! Hányszor ostorozták és ostorozzák ma is egymást a magyarok: megtagadtad magyar testvéred, áruló vagy, lelketlen vagy, eszement vagy. S hányan mondták már ki, hogy itt nincs is magyar nemzet, mert minden szertefoszlott.

- Augusztus 16-20-a között zajlott a Magyarok Világszövetségének VII. Világkongresszusa, ahol önt újraválasztották az MVSZ elnökének! Gratulálok! Az ötnapos tanácskozáson 12 konferencia keretében vizsgálták komoly szakemberekkel karöltve legégetőbb nemzeti sorskérdéseinket. Foglalkoztak a Szent Korona tannal, gróf Teleki Pál halálának körülményeivel...

- Trianon újraértékelésével, Magyarország kifosztásával, az államiság nélküli népek szerepével az Európai Unióban, vagy például a magyar őstörténettel.

- Többféle határozat is született. Melyiket tartja a legfontosabbnak?

- Mintegy 11 határozat született a zárókonferencián. Ha azt kérdezi, melyiket tartom a legjelentősebbnek, akkor minden kétséget kizáróan a magyar önrendelkezési nyilatkozatot tartom a legfontosabbnak. A Magyarok Világszövetsége Kongresszusa már alapítása, 1929 óta a legátfogóbb legitimitású magyar köztestület. Összehasonlításképp a budapesti Parlament legitimitását csak a mai, csonka Magyarországból meríti. A Világkongresszus viszont a világ-magyarságából meríti legitimitását, beleértve a mai Magyarországot is.

1920. június 4-én szétszabdalták Magyarországot, 1944. március 19-én német katonaság szállta meg Magyarországot. Azóta nem adták vissza a magyar nép önrendelkezési jogát. Ha ezen a helyzeten felül kívánunk kerekedni, akkor a magyar nemzet beállhat a sorba, hisz az európai nemzetek az elmúlt 10-15 évben felmutatták szándékukat. Az ötmilliós szlovákság, a négymillió horvátság, a kétmilliós Szlovénia önálló államot alapít, az ötszázezres Montenegro önálló államot alapított. Skócia előbb-utóbb bejelenti függetlenedését Angliától. Egyértelműen kinyilatkoztatták a walesiek, épp itt az Államiság nélküli népek és nemzetek konferencia keretén belül, hogy önálló állami létre törnek. Ugyanez jellemző a katalánokra, a baszkokra. Ha tehát figyelünk az európai népekre, egyedül mi, magyarok vagyunk azok a páriák, akiknek nemhogy nem adatott meg a lehetőség bajaik orvoslására, hanem még ki sem mertük mondani, hogy igényt tartunk az önrendelkezésre. Ezért tartom ezt a nyilatkozatot a legjelentősebbnek.

Ha azt kérdezi, melyik volt a legfigyelemre méltóbb határozat, akkor azt kell mondanom, az az üdvözlő nyilatkozat, amellyel a Világkongresszus Jens Peter Bonde európai parlamenti képviselő és frakcióvezető bejelentését üdvözölte, amellyel a dán képviselő a zárónapra juttatta el üzenetét, mely szerint az írországi népszavazás által megbukott lisszaboni szerződés alkotta európai modell helyett új, konföderatív államszövetségre törő modellt kívánnak kidolgozni, amelynek középpontjában Magyarország Szent Koronájának értékrendje és közjogi elvrendszere szerepel.

Ha azt kérdezi melyik a leghasznosabb határozat, azt mondom, az, amely követeli, hogy a magyar állam hozza nyilvánosságra a magyar államadósság hiteles történetét, amelyikből kiderül, kik a felelősök, azért, hogy ez az 1500 milliárd forintnyi kamatteher évről évre apasztja Magyarország költségvetését. Mintha szívnák Magyarország vérét! Ezt végre hozzák nyilvánosságra!

Nem kevésbé fontos: elhatározta a Kongresszus, hogy gróf Teleki Pál halálának körülményeit mindenképp, egyértelműen tisztázni kell, mert az életének és halálának szentelt konferencián hitelt érdemlő bizonyítékokat tártak elénk, mely szerint a volt miniszterelnök nem öngyilkos lett, hanem meggyilkolták.

- Ezt a kérdés azért tartom magam is fontosnak, mert feltehetően több kiemelkedő magyar államférfi nem természetes halállal halt meg, gondolok elsősorban gróf Széchenyi Istvánra, Tisza Istvánra, vagy épp Teleki Pálra. Önbecsülésünk erősödhetne azáltal, ha kiderülhetne, hogy az öngyilkosság vádja nem igaz, s ezek az államférfiak áldozatok!

- Azért emeltük ezt a kérdést a Világkongresszus konferenciái közé, mert úgy érezzük, az egész magyar nemzeti lét szempontjából meghatározó jelentőségű, hogy egy tiszta, nagytudású, mély érzésű ember, mint amilyen Teleki Pál volt, méltó megbecsülésben részesüljön! Gondoljunk bele abba a szörnyűségbe, ő még Hitlerrel is szembeszegült és nem engedte át a német csapatokat, hogy megtámadhassák Lengyelországot. Ennek eredményeképp Lengyelország felől kapu nyílt Magyarországra, s közel nyolcszázezer zsidó származású ember menekült meg a gyilkoló németek elől. Ennek az embernek nem lehet szobra Budapesten, mert ráfogták az antiszemitizmus vádját, valamint szégyentáblára állították Auschwitzban. Teleki auschwitzi szégyentáblájával a magyar nemzetet szégyenítették meg! Ha kiderül, hogy őt megölték, ettől kezdve újraértékelődhet ez a folyamat.

Megemlíteném mindenképp az őstörténeti konferenciát, hisz ez volt a leggazdagabb tanácskozás: 96 előadást tartott, mintegy 120 tudós, oktató, közéleti személyiség, s megdőlt a finnugor elmélet.

Ha ehhez még hozzávesszük azt a határozatot, melyet a Magyarország kifosztása konferencia alapján fogadott el a Világkongresszus: e szerint Magyarország követeljen jóvátételt az 1956-os szovjet katonai intervenció által okozott károkért, amelyet a Magyarok Világszövetsége egy évvel ezelőtt felméretett. A Justitia Bizottság megállapította: csak a magyar államnak okozott kár - a magyar állampolgárok kárát félretéve - mintegy tízezer milliárd forint, avagy negyven milliárd euro, a Világkongresszus követeli, hogy Magyarország kérjen jóvátételt a Szovjetunió utódállamaitól. Mindezeket egybevetve megállapíthatom: a VII. Világkongresszus sarkalatos kérdésekhez nyúlt, és mutatta fel őket a magyar társadalom számára...

- A Magyarok Világszövetsége elnökeként milyen célokat tűzött ki maga elé?

- Amikor 1996-ban a Világszövetség elnökhelyettesévé választottak, kissé engem is meglepett és felkészületlenül ért az akkori döntés, akkor azt mondtam: szeretném, ha a Magyarok Világszövetsége kovásszá válna, mely ébresztgeti a magyar nemzet létkérdéseit. Szeretném, ha a Világszövetség fórummá is válna, ahol ezekben a kérdésekben a különböző szándékokat közös akarattá és elhatározássá lehet formálni. És végül intézménynek szeretném látni a Magyarok Világszövetségét, amelyben a közös elhatározások megvalósulnak. Most harmadik mandátumra jelentkeztem és ha a bizalmat elfogadom, akkor elmondom: a kovász szerepünket 2004. december 5-vel elértük. Azzal a népszavazással, melyet nem tudtunk az akkori masszív csalások miatt döntő erejűvé kovácsolni, de a magyar társadalmat mindenképp abba a helyzetbe hoztuk, hogy azóta nem megy el érzéketlenül e fontos kérdések mellett. Azóta négyszáz népszavazási kezdeményezés született. A kovász szerepet betöltöttük.

A hetedik Világkongresszussal, a sokak által páratlannak nevezett 230 dolgozat, mintegy 65%-át hét kötetben a Kongresszus nyitónapján átadtuk minden résztvevőnek, ezzel olyan szellemi gyúanyag birtokába jutattuk magát a Konferenciát, és általa a nemzet életében fontos szerepet játszó műhelyeket is, hogy elmondhatjuk, a Világkongresszus intézménnyé vált, amely ívet húzott az altáji Tibet és az atlanti óceán között. A Világtalálkozón mindenki a magyar nemzet nagyszerűségéről, annak féltéséről beszélt, lett légyen az kínai, kazah, kirgíz, mongóliai, walesi, fríz, breton, vagy flamand. Néhány nap erejéig sikerült a magyarságot e fény középpontjába állítani. Végezetül emlékeztetni szeretnék arra az előadásra, melyet Bogár László tartott a Világkongresszuson a Magyarország kifosztása című konferencián, melynek címe így hangzik: A rendszerváltás kísérlet volt Magyarország felszámolására.

- Elmondható, hogy a Magyarok Világszövetsége ezt a folyamatot szeretné megfordítani?

- Így van. Ezért nevezzük a VII. Világkongresszust fordulatnak.

Frigyesy Ágnes

NEMZETI KAMARA SZÍNHÁZ

http://www.nemzetikamara.hu
 NEMZETI KAMARA SZĂŤNHĂ�Z
2002


A Színház - és Filmmûvész Képzésért Alapítvány, valamint a GÉNIUSZFILM közremûködésével 2002. Augusztus 7-én megalakult a Nemzeti Kamara Színház és megkezdte munkáját.

A Nemzeti Kamara Színház kizárólag Magyar szerzõk darabjait játsza. Nem azért, mert a többit nem tartja játszhatónak, hanem mert azokra van más színház.

A Nemzeti Kamara Színház vállalja, hogy az általa játszott darabokat nemcsak a vidék Magyarországára, hanem a kisebbségi létben, az elszakított ország-részeken élõ honfitársainkhoz is eljuttatja. Vállalja és megszervezi mindazokat a rendezvényeket amelyek segítségével megóvhatók a Kárpát medencében vagy egyebütt szórványban élõ magyarság nemzeti, kulturális értékei.
Tovább:http://www.nemzetikamara.hu/szinhaz.html
- Usztics Mátyás színháza - ;-)