Blogarchívum

2012. április 27., péntek

Ángyán: Orbánnak üzenem

Link

Lánchíd Rádió - Hírek röviden

Szokatlan ítélet született + Hang

Olcsón megúszták Raffaelék.

Kartellezés a vád + Hang

Kartellezéssel vádolta meg a külföldi kézben lévő hazai bankokat Boros Imre közgazdászprofesszor.

Cozma-gyilkosság: szokatlan ítélet született + Hang

Az enyhítés oka elsősorban az eltérő minősítés, illetve eltérő bűncselekmények megállapítása.

Petre Cozma: Nem tudok most beszélni + Hang

Érzelmektől elfúló hangon fogadta a per végéről szóló híreket Marian Cozma édesapja, Petre Cozma.

Pert nyert az OTP ellen Kásler Árpád + Hang

15 órája

Lánchíd Rádió hírek: Pert nyert az OTP ellen a Banki Érdekvédelmi Szervezet elnöke. Kásler Árpád azért fordult bírósághoz, mert a bank a törlesztőrészlet kiszámításakor a deviza eladási árát alkalmazta.



Orbán: Ez okozza a konfliktusokat

A miniszterelnök szerint Magyarország konfliktusait az okozza, hogy Európáról kétféle gondolkodásmód létezik.

Lánchíd Rádió -MŰSORAJÁNLÓ: Hitvilág: Szerb Antal szerzetese; Útitárs: Ők még értik a természet szavát

Szerb Antal szerzetese
Hitvilág

Szerb Antal szerzetese

Adás: vasárnap 9.05 és 14.05

Szerb Antal az Utas és holdvilág című híres regényének gubbiói szerzetesét egy ferences szerzetesről, Szedő Dénesről mintázta. Az ő alakját eleveníti fel Hegedűs Kolos.





Adás:
2012. április 29. vasárnap 9.05
2012. április 29. vasárnap 14.05

Hogyan zajlott az ötvenes években az élet egy püspöki palotában, ahol élet és halál ura az úgynevezett bajszos püspök, vagyis az egyházügyi hivatal megbízottja volt? Egy  hölggyel beszélgetek, aki 1955-től 1972-ig a szombathelyi püspökségen főzött, mosott, vasalt, takarított és cserépkályhák sokaságát fűtötte. Sok szörnyűséget átélt, de mindez nem szegte kedvét, nem csökkentette Isten és az egyház iránti szeretetét.

http://mno.hu/lanchidradio/szerb-antal-szerzetese-1070747



Útitárs

Ők még értik a természet szavát

Ők még értik a természet szavát

Adás:
2012. április 28., szombat 15.05
2012. április 28., szombat 22.05
2012. április 29., vasárnap 16.05 - Győr

Alig kétezer tawakha indián él már csak Hondurasban. Ők szimbiózisban élnek a környezetükkel, ők még értik a természet szavát, nem úgy, mint a nagyvárosban élő emberek, mondják az Útitárs vendégei. A kérdés már csak az, hogy a tawakha indiánok következő generációjának is meg kell-e tanulnia az őserdő szabályait, vagy az esőerdők irtása olyan mértékű, hogy eltűnnek a Földről ezek az indiánok, szokásaikkal együtt? Az esőerdő kivágása hogy befolyásolja a helyi indiánok életét? És miért kíváncsiak az ő világukra csallóközi és mátyusföldi fiatalok? A tawakha indiánok mindennapjairól készült dokumentumfilm és könyv mikor lesz látható, olvasható? Kiderül az Útitársból szombaton délután három órától. Ön is kérdezhet vendégeimtől, Nagy Endrétől és Kovács Zoltántól SMS-ben vagy e-mailben. Az idegenvezetőjük Back Réka.

Szerkesztő-műsorvezető: Back Réka
SMS-szám: +36-30-749-6720
E-mail cím: utitars@lanchidradio.hu


2012. április 26., csütörtök

Lánchíd Rádió: Magyarok: Készült a mártíromságra?

Április 30-án újabb újratemetés tanúi leszünk. Vezér Ferenc György földi maradványait helyezik el utolsó papi állomáshelyén, a petőfiszállás-pálosszentkúti kegyhelyen. Ferenc testvér pálosszentkúti szerzetest koholt vádak alapján összeesküvés fővádlottai közé tették a Grősz-per részeseként, halálra ítélték, majd 1951. augusztus 3-án kivégezték. Ki volt Vezér Ferenc atya? Készült-e a mártíromságra? És hogyan bújik elő az igazság a 298-as parcella sötétségéből? Bátor Botond tartományfőnökkel beszélgetünk a pálos szerzetes küldetéséről.

Mit üzennek egy pálos vértanú szerzetes csontjai a jelenkornak? Együtt jár-e az újratemetés a megbocsátással? Hogyan éltek például a pálos szerzetesek a rendek feloszlatása után az ötvenes években az üldöztetések idején?  
Szerkesztő: Horváth Ágnes
E-cím: magyarok@lanchidradio.hu

Adás: 
2012. április 26., csütörtök 13.05
2012. április 27., péntek 0.05
 Készült a mártíromságra?

2012. április 24., kedd

Falu.blog.hu - Emlékirat a lakásépítésünk problémáihoz

2011.08.03. 15:44 falufejlesztes

Miklóssy Endre

Emlékirat

a lakásépítésünk problémáihoz.

 

Kiinduló tényszámok.

Magyarországon a nem-lakott lakások számát megbecsülhetjük a lakásszám és a háztartásszám különbségéből. Ebben lehet ugyan pontatlanság, akár 10 %-nyi is,  mivelhogy egy háztartásnak több olyan lakása is lehet, amit maga használ, de több azért nemigen. ( Ha bérbeadja netán egy másik háztartásnak, attól az egyenleg nem változik.) Összességében mintegy 500.000-rel haladja meg a lakásszám a háztartásszámot, ez ugyan csupán becslésszerű, de a nagyságrendben eligazít.

 

Régiónként a helyzet a következő. Feltüntettem a különbséget, tehát a vélelmezett lakástöbbletet, ennek arányát a teljes lakásszámhoz, és az éves lakásépítési arányt szintúgy a teljes lakásszámhoz. Feltüntettem az egy főre eső GDP-arányt is az országos átlag %-ában.

 

Régió                       lakástöbblet      aránya         lakásép.arány        GDP

                                      ezer            %               %                         %     

Közép- Magyarország     150             11,3            1,3                        160

Közép-Dunántúl               35               7,9            0,63                        90

Nyugat-Dunántúl               46             11,1            0,93                        98

Dél-Dunántúl                    42             10,5            0,50                        71

Észak-Magyarország         77             15,1            0,37                        63

Észak-Alföld                    31               7,0            0,81                        63

Dél-Alföld                        87             14,6            0,53                        71  

 

Néhány következtetés a lehetséges tennivalókra.

A régió túlságosan összetett egység mélyebb következtetéshez, mindazonáltal látható így is az az összefüggés, hogy a szegényebb övezetekben nagyobb a lakástöbblet. A középső régió azért lehet kivétel, mert a vállalkozói lakásépítések 2/3-a ebben az övezetben összpontosul, s elég jelentős lehet a még ki nem adott lakások száma. (Erre utal az épített lakások kiemelkedő aránya is.) Maga a lakástöbblet pedig annyi, mint a jelenlegi építési ütem mellett 15 év teljes lakásépítése.

 

Ezeknek a lakásoknak természetesen problémáik lehetnek, amiért lakatlanok. A két fő probléma feltehetőleg a rossz állag/hiányos komfortosság és a rossz elhelyezkedés, távol az ellátástól, munkalehetőségtől. Utóbbi miatt az ingatlan-hitelbankok a magyar települések 85 % –ában nem is hajlandóak jelzálogot bejegyezni. Éppen ezért viszont a piaci áruk is igen alacsony, 1-2 millióért már többnyire meg lehet őket vásárolni.

 

Jelenlegi viszonyok között a lakásépítés költsége 200 ezer Ft körül van m2-ként, egy átlagos 80 m2 körüli lakás tehát 15 millió Ft-ba kerül. Mialatt félmilliónyi lakás ára ennek csupán a töredéke.

 

Elvi felvetésként : e félmillió lakás felépítése tehát 7500 Milliárd Ft-ba, az éves GDP 30 %-ába kerülne, a megvásárlása pedig 500-1000 Milliárdba. (Ez persze nem ilyen egyszerű, a számok csak a kétféle stratégia összehasonlítására valók.)

 

Az építőipari kapacitásaink mintegy 80 %-át az új építések kötik le, és a többi szolgál felújításra-korszerűsítésre. Ez az arány még az előző rendszer hagyatéka, egy nyugateurópai országban 50-50 % körül van. Az építőipari arányok megváltozása tehát a gazdaságosság mellett kétségkívül a hazai kisvállalkozások piaci lehetőségeit bővítené. Megemlíthető emellett a hőtechnikai korszerűsítés is, a lakott lakások esetén, amivel az ország energiafogyasztását  mintegy 30 %-al lehetne csökkenteni – ez szintén kisiparos feladat lehet.

 

A fő feladat ehhez a lakások „helyi értékének” a megteremtése : munkahely, ellátás. Ez kistérségi fejlesztési programok segítségével történhet, a részleteibe itt nem mehetek bele.

 

Még egy megjegyzés kívánkozik ki belőlem arra a kósza hírre, hogy a bedőlt lakáshitelek kilakoltatottjai részére nagyszámú szociális bérlakást készül a kormány építeni. Teljesen ezt el nem vetve, nagyobb volumenben azonban végzetessé válhatna részint a forrásigénye miatt, részint pedig, mivel a kis kereslet és alacsony fizetőképesség miatt leeső lakásárak a hitelbankok pénzét úgyse hoznák vissza. Magát az építést nézve, azzal kellene szembe néznünk, hogy a lakásépítő befektetés már az átadás pillanatában is csak a felét-harmadát érné annak, amibe került.

 

Budapest, 2011.július hó.

 

Szólj hozzá!

Falu.blog.hu - RÖPIRAT - A magyar falu építészeti hagyománya

RÖPIRAT - A magyar falu építészeti hagyománya

2011.07.15. 15:52 falufejlesztes

ISTVÁNFI GYULA műegyetemi pr. em.

A magyar falu építészeti hagyománya

RÖPIRAT

(Első rész)

Vidékfejlesztőknek, faluvezetőknek és gondnokoknak, tanítóknak, építkezőknek, tervező-, engedélyező- és törvényalkotó építészeknek, politikusoknak.


Vannak-e a falunak építészeti hagyományai? Ha vannak, milyen előtörténet hitelesíti azokat? Milyen jellemzői vannak, amelyekről felismerhetőek? Mi köze van az általános néphagyományokhoz, és a gondolkodáshoz? Miért kerültek ezek a hagyományok veszendő és már-már megtagadott állapotba? És egy napjainkra jellemző kérdéssel, részesei lehetnek-e a vidék megújító fejlődésnek? Egyáltalán, falu-e még a falu?

 I.

Napjainkban sok szó és politikai nyilatkozat hangzik el a falu, a vidék gazdasági, társadalmi felemelésének szükségességéről. Szándék és ígéretek vannak a gazdasági támogatásra, a biztonságos élet megteremtésére, a hagyományok megbecsülésére. A falu problémái e területeken égetően sürgős beavatkozásokat követelnek. Így remény van arra – ha ez a remény egyelőre nélkülözi is a megvalósítás biztosítékait – de remény van arra, hogy a falu visszanyeri évezredes küldetését – ami a föld megtartása és megművelése; a falu visszaveszi nemzetmegtartó képességét; ami az ország számára népesedési és szellemi aranytartalék; és a falu újrateremti hagyományait – ami egészséges közösségeket jelent a hit, az önérzet és az összetartozás érzésének újraépítésével. Ha a reményt valami isteni lélekerősítéssel határozott céllá lehet erősíteni, akkor a fejlődés a vidék természetes gazdálkodásának újraépítésével kezdődik. Majd a sorvadó falvak újranépesítésével folytatódik, s nem utolsó sorban a közösségek, a falulakosság szellemi, szakrális, kulturális egyesítésével válhat teljessé.

Tehát első a gazdasági felemelkedés, ami fejlesztésekkel, új létesítményekkel jár. Mindenek előtt agrár üzemekkel, a régen is a lakótelken működő kisüzemek újjászervezésével, új építkezésekkel. És minden fejlődés, átszervezés, ingatlanfejlesztés együtt jár az elődöktől kapott természeti, települési és építészeti örökség megváltoztatásával. Rossz esetben erőszakos, felelőtlen vagy kényszeres eltüntetésével. A magyar – és a kelet-európai – vidék falvainak XX. századi történelme megejtő példákat mutat a felemelkedés, majd a többszöri megtöretés (ugyancsak „fejlesztés”) eredményeire. A társadalmi, szellemi és szakrális pusztítást követő teljes elbizonytalanodás, kiúttalanság következményeire. Ami a falu környezeti, településképi és építészeti arculatában pontosan és évtizedeket jellemző módon megmutatkozik. Az elmúlt negyven plusz húsz év a falu építészetében a hagyomány megtagadásával, az építőkedv szertelen kifejezésformáival, az építésigazgatás és az örökségvédelem bizonytalanságaival elérte a hagyományos építészeti arculat majdnem teljes eltűnését, s a szocialista, majd a „modern” rárakódások utat tévesztő állapotába jutott.

Félő, hogy az újabb fejlődés tovább növeli a falu kinézetének káoszát, és teljesen megszünteti a hagyományos faluképek még meglévő maradványait! A gazdasági megfeneklés, a lélekszám csökkenése és az elöregedés, meg a szemünk előtt megmutatkozó „látszat”, ami az építészeti falukép, különben is táplálja azokat a falvaink megszűnését jósoló hangokat, amelyek a fenti gondolatok teljes lehetetlenségét szuggerálják.

Ilyenképpen:

A falu felett eljárt az idő. Magyarországon már nem teljesíti történelmi küldetését. Idejétmúlt feudális maradvány. Megszűnt a parasztság, amelynek megélhetési alapja volt, s amely fenntartotta. A családi méretű mezőgazdálkodás kihalásra van ítélve, mert nem bírja a termelési versenyt. A néphagyományok közül a vallásiakat már csak néhány idős ember gyakorolja. A kellemesség hagyományai (népzene, néptánc, népviselet, „népi mesterségek”) már csak szűk tudós réteget és kevés számú nosztalgiázó érdeklődőt, netán városi műkedvelőit, azaz „nem autentikus” rajongót mozdítanak meg. A falu hagyományos térbeli keretei, építészeti arculata helyett, már szükségszerű a „modern házak” építése, mert az, az építtető egyéniségét és vágyait kifejező jogos építészet. Szép-szép a „népi építészet”, de ezek ritka példáit múzeumokba, vagy a pusztuló műemlékek közé kell sorolni. Velük kapcsolatban ne beszéljünk hagyományról, hiszen építésük rendszere már száz éve kihalt.

Az olyan ember számára, akinek szent a hagyomány, aki még ismeri a világgal békében élő falut, aki az egészségesen fejlett falut – lásd nyugati ország szomszédaink falvait – irigykedve szemléli, az olyan ember nem tudja elfogadni az ilyen lehangoló véleményeket. És ha félre is tesszük az érzelmi vonatkozásokat, akkor is tény, hogy hazánk háromezer településének többsége még ma is falu. És ennek a többségnek jelentős része, mindenek előtt az elszegényedők, a forgalmi lehetőségektől és a központi szerepű városoktól távol eső falvak, és azok, amelyek a hagyomány elvesztegetésének kártételeit már felismerték, még felmutatják a falu hagyományos arculatát. Van és lenne még jó néhány hagyomány értékekkel rendelkező falu, ahol a hagyomány alapú falufejlesztés megvalósítható. Mert a hagyomány nem merev, fejlődésképtelenségre kárhoztatott eszme, hanem a helyhez és kultúrához kötődő, ahhoz rögzített, és annak továbbélését, fejlődését segítő, emberi cselekvő készség.

Szó sincs arról, hogy minden érték, külső vagy belső, vagy a hagyomány végérvényesen elveszett volna. Falvaink jelentős részében a településszerkezet még idézi az évszázados szokásrendet. Még állnak a templomok, mindahány műemléki érték, a temetőket még tiszteli a kegyeletes érzés. A lakóépület állomány eredeti vagy átalakított formában, falvaink többségében létezik, s még őrzik a lakáshasználat és építészeti arculat generációk során kialakult hagyományát. És a falu attól falu, hogy vidéken van. Kies, kellemes természeti környezetben, ahol még nagyon sok ember szeret élni, s ahova a városba tóduló tömegek rendszeresen visszavágynak. A pihenés, kikapcsolódás, a testi-lelki újjá épülés természetes helyszíne a természetbe ágyazódó falu. És nincs két egyforma falu, minden falu, táji, építészeti és lakosainak viselkedésformáival egyenként is kifejezett egyéniség. Ha csupán a városlakó szemével tekintünk a falura.

A falu ugyanakkor könnyebben együtt él a természettel, kisebb a káros anyag kibocsátása. Eszközei vannak az energiatermelésre. Kis tételben képes hasznosítani biomassza-, szél-, víz- és napenergiát. A hagyományos építőanyag termeléssel megoldhatna munkanélküliségi problémákat. Fenntarthat régi haszonállat-fajtákat, egyedi gyümölcsfajták termesztését, háziparokat, helyi élelmiszer és italfajtákat – az idegen eredetű, gyakran silány minőségű, olykor mérgező tömeg-élelmiszerek helyett.

A falu gyakran kapta az átokverte jelzőt, mert háború, tűzvész, árvíz, önkényuralom, a megélhetési alapok elvesztése, járványok során pusztultak, elköltöztek, áttelepültek, de rendre megújultak. Mert a falu élni akar, hiszen a föld és a természeti környezet egy ország független megélhetésének semmi mással nem helyettesíthető feltétele.

A civilizáció ember és föld, a termőföld együttműködésével jött létre, és első épített formája a falu. Immár tízezer éve. És ötezer éve ebből fejlődött ki a város. A fejlődés zászlaját a városok vitték tovább, de a megélhetés alapja változatlanul és máig az élelem és nyersanyagtermelő falu maradt.  Annak ellenére, hogy minden falu, várossá szeretne válni, s lakosai a városokba igyekeznek. Ősi ellentmondás ez, de feloldását éppen a technikai fejlődés oldhatja meg, a hagyomány megőrzése mellett. És még valami. A falvak az ország területi lefedettségét jelentik. Ha kiürülnek, ott valami más fog megtelepedni – ritkán az ország javára.

A falu kisebbik problémájának tekintik, hogy építészetileg hogyan néz ki, milyen az arculata. Az elmúlt évtizedekben kialakuló sokféleség olyan zűrzavart eredményezett, ami az anyagi elszegényedés mellett a szellemi elszegényedést is jelenti. Ha egy faluban minden ház másféle, s közöttük rossz esztétikai minőség is akad, és a minőséget idegen építészeti divatok – mediterrán, alpesi, latin vagy éppen minimal-art-os formák „színesítik” – a falukép érdektelenné válik, s az örökség megtagadásával a falulakosok önérzete és köztudata sérül, azaz elveszti közösségi identitását. Egyéniségek közt nincs egyezés. Olyan szellemi ingovány keletkezett, ahonnan nehéz kimászni a szárazra.

 A rossz irányban megtett lépések felismerése után vissza kell térni az út elejére, és el kell indulni a helyes irányban.

Hogyan történt, hogy a falu építészeti hagyománya történetileg szinte pillantásnyi idő, fél évszázad alatt ilyen megtagadott és veszendő állapotba került? Az évszázados és „tiszta forrásnak” tekintett építészeti hagyomány, amit néhány évtizeddel korábban a tanult építészek a művészeti megújulást keresve kutattak és nemzeti építészetünk nagy alkotói, alkalmaztak is. A válasz történelmünkben van.

 A magyar falut immár három megroppantó csapás érte az elmúlt hatvan évben. Az első volt a szocialista kollektivizálás, amely megszüntette a föld magántulajdonát. Az önálló, észjárásában karakteres parasztot bérmunkássá tette, és lelki győzködéssel elhitette vele, hogy a „múltat végkép eltörölni”, a saját örökségét jelentő portával és házzal együtt, ez a felemelkedés követelménye. A negyven évig tartó korszak – ami teljes nemzedékváltást jelent – évezredes hagyományokat, beidegzéseket, tudást törölt ki a népi emlékezetből, szinte teljesen.

 A második csapást a rendszerváltás tette, egy második falurombolás erejével. A megvesztegető privatizációval, a kárpótlási jegy szemfényvesztéseivel, a még életképes agrárüzemek szétrontásával, az élelmiszeripar elkótyavetyélésével, a hazai vállalkozások piaci ellehetetlenítésével. Mindehhez járult a falu önigazgatásának, szociális szerkezetének, közlekedésének, közrendjének, kulturális jellemzőinek ügyetlen, felelőtlen vagy szándékos tönkretétele.

 A harmadik csapást az új észjárás mérte a falura, amely immár világjárványként pusztít a Földön. Az istene Mammon, vallása a pénzcsinálás, erkölcse, az nincs. Szeretetet nem ismer, az irgalmatlanság a személyes szabadság és az önmegvalósítás feltétele. Ez az eszme olyan falura jellemző mentalitást szüntetett meg, mint az önmérséklet, a takarékosságból fakadó fejlesztés, a szolidaritás, az önbecsülés és közbecsület, vagy a valláserkölcs és hagyománytisztelet.

II.

Hogyan alakult ki ezer év alatt a falusi „építészeti stílus”, miként vált egységes, de tájegységenként „önálló”, egyes esetekben „személyes” arculat hordozójává?

A lakóház fejlődésének útja általában az egyszerűtől az összetettebb változatok irányában alakul. Az igények kibontakozását a természeti, éghajlati és gazdálkodási körülmények befolyásolják. És a szerkezeti, anyagválasztási lehetőségeket a környezet kínálja. Mindezt az ember képességei, hagyományai formálják épületté, amelyben meghúzza, vagy jól érzi magát. Hazánkban a változó adottságú területek tájegységi háztípusokat hoztak létre, eltérő formákat és szerkezeteket, de ennek ellenére többé-kevésbé hasonló és egységesülő formákat. A legegyszerűbben megérthető folyamatot az alföldi faluásatások eredményei érzékeltetik. A földműves falulakosok hajlékainak feltárt nyomai alapján, mintegy ezer esztendő folyamán, az „egysejtű” háztól a „háromsejtű közép magyar” háztípusig.

1. ábra Árpád-kori földházak és az egyhelyiséges boronafalu ház – és a továbbfejlődés az alsó ábrán.

Árpád-házi királyaink korából az „ágasfás-szelemenes földház” a legismertebb köznépi hajlék. 6-8 m²-es járószintjét 60-80 cm mélyen, a talajba ásva alakították ki, s középvonalában két-három ágvillás fát, cölöpöt ültettek. Az ágvillába taréj szelemen került, amely megtartotta a szarufa szerepű tetőfákat. Utóbbiakat, a mélyedés peremén padkát hagyva helyezték a talajra, s így alakult ki a földre ereszkedő nyeregtető. A héjazat anyaga nád lehetett, amit a talajnál rögzítettek. A ház ajtaja nyílhatott a bütü és a tető oldalán, s ezzel szemben, a belső térben építették meg a kemence-szerű tűzhelyet.

E háztípus fejlettebb alakja kezdett „kinőni” a talajból, oldalfalait cölöpvázas, tapasztott sövényfallal készítették, a bütü falakhoz hasonlóan. Középkori periratok igazolják, hogy léteztek szállítható jobbágyházak is. Ezeket úgy képzelhetjük el, hogy 8-16 m² alapterületű, szánformájú talpgerendákra épített boronafalu házak voltak nyeregtetővel. Az ilyen házakat tűzveszély, áradások, vagy a földesúr oligarchák önkényeskedései során – ilyesmiről szólnak az említett perek – ökrökkel el lehetett vontatni.

 

Ennek az elrendezésnek pontos mását tárták fel cölöpvázas szerkezettel, egybeépített pitvarral, ami még nyitott lehetett, s innen a lakóhelyiséget kívülről fűthető kemencével építették meg. A nyeregtető egységbe fogta az épület tömegformáját.

Ettől a házformától már csak egy lépés volt a kéthelyiséges, ugyancsak cölöpvázas, nyeregtetős ház, amely egyszerű, szegényes hajlékként a huszadik századig létezett. A pitvar-konyha helyiségből fűtötték a szobai kemencét, s a nyári használatra, az alaprajzon kívül megépített másik kemencét. Ennek a háztípusnak akár kéménye is lehetett. Ugyancsak még a középkori fejlődés során, legalább a szoba, a tetőtértől elválasztó födémet kapott. A szoba kifűthetősége és a padláson történő tárolás lehetősége is nyert ezzel. A feljárat a padlásra a konyhából történt.

 A harmadik helyiség, a kamra megjelenésének két oka is volt. Az egyik a tárolás helyigényének növekedése. Hiszen minden élelmiszert, takarmányt egy teljes termelési periódusra kellett tárolni, vagyis egy évig raktározni. A falusi élet önfenntartó volt, s a jólét

feltétele, s egyúttal a gazdagság biztosítéka volt, hogy „mindenből van újig”.

2. ábra A XVIII-XIX. századra a háromosztatú (háromhelyiséges) parasztház további fejlődésen, szerkezeti- és méretfejlődésen ment keresztül

 

A másik ok, hogy kamra építését a XVIII-XIX. század fordulóján helyhatóságok is szorgalmazták a tűzveszély miatt. Azért, hogy onnan, tűzmentes helyről járjanak fel a padlásra.

Így végérvényesen kialakult a háromhelyiséges (háromosztatú) – szoba, pitvaros konyha, kamra – alaprajzi rendszer.

S ezzel együtt az alapvetően jellemző szerkezeti és tömegformálási sajátosságok is meghatározhatók.

  Ezek:

3. ábra Alapvető szerkezeti és tömegalakítási jellemzők

 

- Egy szerkezeti menetes rendszer, ami a 15-20 láb (4-6 m) fesztávolságú falakon elhelyezett, 3 láb (90 cm) távolságra kiosztott gerendasort, azaz gerendás födémet jelent.

- A háromosztatú , vagy három (később több) helyiséges épületnek van egy hosszanti szerkezeti tengelye. Amit esetleg a mestergerenda is kijelöl, és a szobában ez befolyásolja a tüzelőberendezés és a bútorok elhelyezését. A konyhában ez (vagy másféle szerkezet) elválasztja a sütő-főző, füstelvezető berendezéseket a pitvartól. A konyhai bejárat pedig kijelöl egy eszmei kereszttengelyt, ami a ház „szakrális közepét” jelzi. Amit az udvari homlokzaton, tornácon gyakran kihangsúlyoznak. Kivétel a külön bejáratokkal rendelkező, füstös konyhás, régebbi dunántúli ház.

- A ház földszintes, környezetéből kiemelkedő padlószinttel, 6-9 láb (190-270 cm) belmagassággal épül.

- A nyeregtető hajlásszöge (lejtése) 40-60º. Magyarország keleti felében a több csapadék és a hóteher miatt készítették a meredek tetőt. A 45º lejtés máshol elég általános és hagyományos.

- A háznak két megformált homlokzata van, az udvari, amit különösen a tornácokkal gazdagítottak, s az utcai, amit a rangos építészetből vett mintákkal egyéni díszítőleleménnyel ékíthettek, gyakran az egész helységre vagy környékre jellemző módon.

- A nyeregtető bütüje határozta meg a tömegformát, amit oromzatos, kontyolt, csonkakontyos vagy „füstlikas” formára alakíthattak. Ezek gazdagították az utcai (fő) homlokzatot. Oromzat és kontyolás bárhol készülhetett, a csonkakonty a Dunántúlra volt jellemző, a Felföldre a füstlikas tető, és meredek, kétoldalt kontyolt „kerek” tető Kelet-Magyarországra. Ezek a formák idővel keveredtek, de alkalmazásuk ma is a tájegységhez tartozást jelenthetik.

(A falu építészete elég széles tartomány. Rendeltetés, fejlettségi színvonal és az építkezés kora szerint gazdag építészeti környezet. A lakóház mindenek előtt jellemző és elsődleges a falu építészetében, de a gazdasági rendeltetésű építmények is ide tartoznak, gyakran igen archaikus építkezés túlélőiként. A pajták, csűrök, haranglábak és fatornyok azonban a népi ácsmunkák legfejlettebb színvonalát képviselik. A falusi iparűzés létesítményei pedig, a malmok, darálók, kovácsműhelyek, s a többi mind, az egykori technikai színvonalat képviselik és technikatörténeti emlékek, akár működnek, akár mutogatni való múzeumok.)

A köznépi, falusi lakóház formális jellemzői után, azt a fogalmat, amit eddig csak egyszer írtunk le: népi építészet, pontosítsuk a technikai jellemzőkkel:

Építőanyag: Természetes, helyben található és kevéssé átalakított építőanyagok (vályogföld, kő, ágasfa, bárdolt gerenda, ág, vessző, nád, agyag), kiegészítve a mezőgazdasági termelés melléktermékeivel (szalma, törek, pelyva).

Épületszerkezet: Hagyományozódó, általában régi, ősrégi szerkezetek alkalmazása. (föld-, kő-, fa- és vegyes falak, mint cölöpvázas, keretvázas, borona falak, tapasztott sövény vázkitöltés, ágasfás-szelemenes, ollóláb-szelemenes, szarufás, állványos tetőszerkezetek, nád, zsupp, szalma, zsindely, deszka héjazatok.)

Építéstechnológia: egyszerű kézi szerszámok, egyszerű szállító és emelő eljárások, kaláka-szerű munkaszervezet, kontár (nem céhes vagy iparos) munkavezetők (falrakók, tetőzők, fafaragók, tapasztók).

Tervező nincs, az épület méreteit, helyiségeit az igények hagyományba ötvözése határozza meg, s ettől a „közmegegyezéstől” senki nem akar eltérni.

Egy ilyen háromosztatu alföldi háztípus – folytatva a házfejlődés előbbi menetét – vályogfallal épül, gerendás födéme van, nyílászárói kicsik, ágasfás-szelemenes tetőszerkezetén nádtető készül. Építési ideje a XVIII-XIX. század. A magyar népi építészet első tipikus alkotása. Egészen pontosan fogalmazva az ilyen ház képviseli az igazi népi építészetet, mert a falusi ház a továbbiakban magasabb technikai színvonalon épült. Kövessük ennek folyamatát is. Nézzük a 2. ábrát!

Második típusnak vegyünk egy száz évvel későbbi – ábrázolt – alföldi házat, az előbbi utódját. Fejlettebbek az igények, jobb építőanyagok váltak beszerezhetővé, asztalos készítette nyílászárók és tanult kőművesek is megjelenhettek a házépítés folyamatában.

Építőanyagok: A helyi építőanyagok mellet helyi kereskedőktől beszerezhető korszerűbb anyagok (vályogtégla, mész, fűrészelt áru, cserép, burkolótégla, asztalostól származó nyílászárók).

Szerkezetek: zömében még hagyományos szerkezetek (pl. fél-ágasos szelemenes tetőszerkezet, nádfedés, de a gerincen három-négy sor cserépfedés, vályogtégla, pendelykémény). Újabb helyi szokás szerint fűrészelt díszű deszkaoromzat, faoszlopos tornác deszkamellvéddel, téglaburkolat a konyhában, stb.

Építéstechnológia: Hagyományos és újabb eszközök, kaláka egy-egy iparos részvételével. Népi díszítmények: vakolat-plasztikus homlokzati díszek (vakolathím), fafaragás, pingálás.

Megmaradt a hosszú ház jellemző egymenetes szerkezeti rendszere, az alaprajzi beosztásrend lényegében nem változott, maradt a tömegforma. Vagyis a méretek növekedése és az egyéb korszerűsítések mellett a ház megmaradt hagyományos alkotásnak!

Harmadik mintaházunk, folytatva az alföldi eseményeket, egy békési gazdag házra hasonlít, amelyben a méretnövekedés mellett (helyiségméret, belmagasság) két szoba tűnik fel, konyhából fűthető kemencével, gazdag kiképzésű tornáccal. A felhasznált építőanyagok többsége kereskedelmi úton beszerezhető tömegáru. Vályogtégla, égetett tégla, mész, cserép, fűrésztelepi faáru. A falakat kőművesek rakták, a tetőt ácsok készítették, szinte nincs olyan építőanyag, szerkezet vagy technológia, aminek köze lehet a korábbi hagyományokhoz. Vélhetően az épület tervrajzát is a hozzáértő mester készítette, aminek alapján készült a kivitelező munka. És bár a népi építészet technikai meghatározásától (természetes építőanyag, ősi, hagyományos szerkezet, kontár technológiák) már semmi sem igaz, az épület minden formai és használati elemében megfelel elődeinek, vagyis a falu építészeti hagyományainak. Az ilyen ház már nem csupán tájjellegű, alföldi ház, mert hasonlók épültek a XX. században szerte a Kárpát-medencében, egészen az ötvenes évekig. Néhányat népi építészeti műemlékké nyilvánítottak, függetlenül attól, hogy ezek az épületek nem elégítik ki a népi alkotás említett feltételeit. És ilyen ház ezrével található még hazánk kevésbé gazdag, és a korszerűség „szélütésétől” még megmenekülő falvainkban, és képviselik a magyar falu építészeti hagyományát.

Szólj hozzá!


A magyar falu építészeti hagyománya

2011.07.15. 15:51 falufejlesztes

(Második rész)

Megjelöltük a fogalmat, a falu építészeti hagyományát, amit a népi építészetből vezettünk le. De fontos tudni, ez még csak nem is a népi, falusi építészet eredménye vagy sajátja. A háromhelyiséges – középen konyha – nyeregtetős ház nem a népi építkezés fejlődéseként érett be a XVIII-XX. századokra. Létezett a középkorban is középnemesi lakóházként, plébánosok, iskolamesterek háza is ilyen volt, Szent Margit kolostorbéli háza is a Nyulak-szigeti zárdában, régészeti adatok szerint. Három helyiség – középen a konyha! (Az asszony helye! Jól jegyezd meg /NB/: középen van az asszony, aki rendbe teszi a család ügyeit) Vagyis a népi építészet egyik legfőbb értékeként elfogadott három osztatúság, ami egy fejlett lakáskultúrát képvisel a füsttelenített szobájával, régebbi és általánosabb érvényű építészeti örökségünk. Általános középkori eredmény. A népi építészet „hozzánövekedett” ehhez a Kárpát-medencei alaptípushoz!

 És ez alapegysége lett a mezővárosainkban kibontakozó polgári háztípusnak is. Vagyis a minta, amelyhez végül hozzáigazodott a XX- századi falusi ház, már jó régen létezett. A mezővárosi polgárház is ebből fejlődött, terebélyesedett tovább. Lássunk példákat.

 Az első egy kereskedő háza Tállyáról, a XIX. századból. A ház a már ismert szokványos formát követi, két szoba között a konyha, s az utca felé bővítették egy üzlettel. Ez boltozott helyiség, ahogy illik, az árú biztonságos elhelyezése és a tűzvédelem miatt. Innen származik a bolt = üzlet kifejezésünk, az elnevezés az ókorig vezet vissza. A fejlődés következő típusát az a polgári igény teremtette meg, amely már nem elégedett meg az egy vagy kettő szobával, s eggyel többet kívánt megépíteni. Ennek a falusias, kisvárosi környezetben kézenfekvő lehetősége volt, az utcavonalon még egy szobát építeni. Ez az utcavonalas beépítés polgári színvonalát is megjelenítette. Ennek az alaprajznak a zárt

4. ábra A háromosztatú ház bővítései a polgári, kisvárosi igényeknek megfelelően

 utcavonalas beépítés felé tett megoldása a fedett kapu, általában díszes kőkerettel. Ebben már a kisvárosok jellemző homlokzatait is felismerjük. És amikor ez emeletes formát öltött, véglegessé lett a városi utcakép. A folyamat többször is lezajlott a középkor óta, például a XVIII. szádban is, vagy legutóbb faluhelyen, mint említettük. Érdekes, hogy a közép konyhás alaprajzi típus, a városi bérházaknál is előfordult és a lakás alapegységét jelentette. Következő példánk egy Buda-Vizivárosi sarokházat mutat, az 1800-as évek elejéről. Az asztalkemencés parasztkonyhás bérlakások két-három szobával kapcsolódtak egymáshoz. A kapu már a közös udvarra szolgált, ahol kocsiszín és istállók tették teljessé a bérház működését. Ez a lakástípus csak a század közepére elterjedő emeletes bérházakkal vált a múlt emlékévé.

 Hogyan történhetett, hogy ez a középkonyhás, Kárpát-medencei ház, illetve lakásegység típus, amely a XX. századra elért a technikailag minden igényt kielégíteni képes változathoz, átépülő falvainkban szinte üldözötté vált a század végére. Jobb sorsú országokban, Nyugat-Európában a falusi építészet mindenütt megtartotta a hagyományos házakat, eredetiben vagy modernizált köntösben, holott ott is voltak háborúk. A magyarázat egyszerűnek látszik. Nálunk – már szó volt róla – volt ráadásul egy szocialista kollektivizálás. Ez az egész társadalomra, közösségekre, egyénekre erőltetett új, és minden korábbinak ellentmondó rendszert jelentett. És ezen belül a falu még súlyosabb és nehezebben viselhető nyomásnak volt kitéve. Vegyük a falusi egyéni gazdálkodó portáját a második világháború előtti időkből.

 

5. ábra A hagyományos, gazdálkodó parasztporta mint mezőgazdasági kisüzem

A falu településszerkezetét ezer éves fejlődés formálta, alakította. A XX. századra ésszerű okok miatt a keskeny, hosszú telekrendszer jött létre, amelytől csupán a szerek, szegek, ólaskertek, tanyák és középbirtokosok telkei tértek el. Ezen a keskeny telken ugyancsak kialakult az idézett hosszú ház, amelynek helye a telek elején van, utcára tekintő homlokzattal, ezelőtt virágos kis kerttel, vagy nélkül. A lakással szemben van a lakóudvar. Mindenek előtt a kúttal, esetleg nyári konyhával, műhellyel, vagy még virágágyásokkal, szőlőlugassal is. A telek következő szakasza a mezőgazdasági kisüzem területe, az önellátó gazdaságé istállókkal, ólakkal, terménytároló építményekkel (gabonás, góré), végül a trágyarakással és a budival. Meg kell jegyezni, hogy előzménye, a középkori egész jobbágytelek 40-60 magyar hold, a növénytermelés és állattenyésztés tekintetében autonóm, önellátó rendszer volt. A gazdálkodó udvart a nagyméretű pajta, illetve csűr zárta le hazánk nyugati, északi és keleti részén, vagy a különálló istálló az Alföldön. A telek további részén következett a veteményes kert, gyümölcsöskert, nagyon hosszú telek esetén szántóföldi termelés is előfordult. „Ez volt a rend ezer évig”, amit a korabeli mozgalmi dal keservesnek szuggerált, s ezt kellett „végkép eltörölni”.

A vidéki gazdálkodó portáján a kollektivizálás, vagy „téeszesítés” (TSZ = termelőszövetkezet) azt jelentette, hogy a gazda „bevitte a közösbe” a földjét, ha volt vetőmagját, állatait, a földművelő és betakarító eszközeit. Az egész gazdasági udvar kiürült. Kiürültek és értelmetlené váltak az istállók, az ólak, a terménytárolók. A gazdálkodás alapszintjén még zajlott valami, a szárnyasoktól legfeljebb a sertéstartásig tartott még a ház körüli ügyeskedés, iparkodás, különben tényleg elpusztult volna a falu.

A tény azonban tény maradt, kiürült a porta gazdálkodó része. Volt, ahol a haszontalanság miatt az elhanyagolás és lepusztulás volt a sorsuk, és volt, ahol az elbontásukkal próbáltak „mint a kulákság bűnjelétől” megszabadulni. De az élet élni akar, és a tevékeny falusi ember nem válhatott értelmét vesztett lénnyé. Az új feltételek mellett kellett élni és fejlődni. A kényelmesebb élet vágya, az emelkedés ösztönének ereje a falusi házban is változásokat hozott. Első szinten – ami nem azonos az idők sorrendjével, mert megtörténhetett ötven éve és a közelmúltban is – első szinten csak korszerűsítették a vidéki házat. Lényegében az elődök házépítő szokásaival: helyben beszerezhető anyagokból és helyben található hozzáértéssel. TÜZÉP (tüzelő és építőanyag kereskedés) majd minden faluban volt, és minden faluban volt városokba bejáró szakmunkás is. Kőműves, villany- és vízszerelő. Egyéb „szakmunkát” meg minden valamirevaló vidéki ember el tud végezni. És még rendelkezésre állt a rokoni, baráti építő szolidaritás, a kaláka. A szerkezeti munkák közül például először födémmel lezárták a régi konyha szabadkéményét. Az utcai oldalon a két kisebb ablakot kicserélték egy nagyobb, háromosztású, redőnyös ablakra. Esetleg beüvegezték a tornácot. Vagy egy újabb szobát építettek az utcai oldalon, ami – láttuk – természetes, történelmi következmény. Végül következett a teljesen új ház építése.

Ez már durva „eltakarítással” járt, legalább a ház elejének lebontásával. És az új ház, a faluhelyen már ismert kertes házat próbálta követni, nem folytatni a hosszú, egymenetes építkezést. Ez az igény hozta létre az úgynevezett sátortetős kockaházat.

 Ez a típus megvalósította azt az igényt, hogy legyen két szoba egymás mellett, méghozzá az utcai oldalon. És kielégítette a természetes komfortigényeket. Létrejöttét célszerűségi és a helyi adottságokból következő szempontok határozták meg, ugyanúgy, mint a ledöntött régi ház létrejöttét is. Ennyiben teljesen megfelelt a „népi építészet” alkotó módszerének. Tégla, cement, mész, egyféle nyílászárók, vasbeton gerenda és rövid faáru volt a helyi Tüzépen. Szakmunkás is akadt, akár a rokonsági körből. Megfelelő szállítóeszköz csak a Csepel tehergépkocsi, esetleg a traktoros utánfutó. Ez utóbbiakkal azonban csak négyméteres vasbetongerendát lehetett szállítani. A hosszabb lelógott és eltört volna. Tehát maradt a kétmenetes, rövidebb gerendákkal fedett négyzetes alaprajzú ház. Ami legkisebb külső felületével még gazdaságos is. Ha földszintesnek építették, különleges emelő berendezés, daru nélkül is, bakokról megépíthető volt a ház. Kitűnően működött a kaláka is. A rövidebb fűrészelt faáruból, esetleg még saját kitermelésből is (erdő, bontott anyag) könnyű volt megácsolni a tetőt. A cserép vagy palatetőt kisebb hozzáértéssel is elkészítették. Ez a sátortetős kockaház a vágyott igények kielégítője lett. Típusa futótűzként terjedt el az egész országban, építése össznépi mozgalommá vált. Mivel építése teljesen megfelelt a „népi építészet” alkotó módszereinek, szinte népi építészeti alkotásnak nevezhetnénk. De mégsem az. Mert megtagadta a hagyományt, és mert a típus nem vált hagyományossá. Tíz-tizenöt éves divatja a magas lábazattal kiemelkedő, majd alápincézett, vagy az emeletes formájával kifulladt építésének lendülete. A kockaház elterjedésében szerepet játszott az új lakóterületek számára történő parcellázás. A hagyományosnál nem sokkal szélesebb, de rövid, gyakran 150-200 négyszögöles telken kitűnően megfért az új, divatba jött családi ház.

Ezután új építkezésmód jött divatba, amely méreteivel igyekezett „többre-többre” emelkedni a szomszéd épületek fölé. Az építkezés a szocialista korszak tipikus „presztizs-fogyasztása” lett faluhelyen. A módszer klasszikus volt: alá és fölé építeni valamit. Alá kerülhetett pince, műhely, garázs, esetleg üzlet. Fölé meg nagy tetőtér, amit előbb-utóbb beépítenek majd, „hiszen felnő a gyerek, laknia kell valahol”. Nem árt, ha van a házon erkély, vagy lodzsa-féle, az mutat, ha nem is jó semmire. Az ilyen házak már tervezői segítséggel épültek, na meg építéshatósági hozzájárulással. Beépítési %, gerincmagasság, ereszmagasság. Ha ennek megfelelt, lett építési engedély, ami az építkezés feltétele. Az elkészült ház viszont olyan lett, amilyent az építtető kigondolt vagy látott. Hiszen az ő háza, a saját pénzéből építette. Vagy állami kölcsönből! Az eredmény a régebbi földszintes házak fölé magasodó – némi túlzással – „ lakótorony” lett. Olykor még a templomnál is nagyobb. Aztán néhány év múlva a gyerek elköltözött, az energia drága lett és a nagy terek kifűtéséről le kellett mondani, az építtető egyén számára az öregedő izületeivel már járhatatlanokká váltak a meredek belső lépcsők. Viszont maradt a kölcsöntörlesztés és a kihasználatlan terek luxusának ellentmondása. És ezután jött a rendszerváltozás.

 

A kilencvenes évek elejétől gyeplő nélkül szaladtak a lovak. Megszűntek a tanácsok, megszűntek a termelőszövetkezetek, tönkre mentek olyan vidéki ipari és bányászati vállalatok, ahol sok ingázó falusi embernek már megszokott munkahelye volt. A földtulajdon visszatért ugyan, de kárpótlási jegy formájában spekuláció eszköze lett. És így tovább. A falut készületlenül és eszköztelenül érte a rendszerváltozás. A „kiválasztott” kevesek viszont megnyerték ezt a meccset. Száz emberből egy meggazdagodott, ötven munkanélküli lett, a többi a könnyebb és nehezebb megélhetés hintáján egyensúlyozott.

És ez pontosan tükröződik falvaink arculatán. A nagyméretű házak építési mániája megszűnt, helyettük jöttek a látszólagosan „igényes”, értsd különleges, újabb divatú, nagy tömegtagoltságú, más országok hagyományait követő, (onnan jönnek az alkalmazható építőanyagok és szerkezetek is) díszítőelemekkel zsúfolt vagy ellenkezőleg, minimális formai kialakítású házak.  Hozzájárult ehhez, hogy a valahai engedélyező zsűriket elzavarták. És az építéshatósági elbírálásnak ma sem szempontja az „esztétikai minőség”, amiről az emberek többségének valóban nincs fogalma. Sajnálatosabb az, hogy a hagyományos házakról való emlékképek és fogalmak is kitörlődtek, vagy elhalványodtak az emlékezetben, olyan falusi közösségekben is, ahol a munka, a viselet, a kézművesség, a népzene, a néptánc feltámasztására újabban külön figyelmet fordítanak. Tetézi a zűrzavart az építőanyagok óriási választékának tolakodó jelenléte. Falfesték több száz színnel, tucatnál több tetőfedő rendszer, homlokzatképző oszlopok, párkányok, bábos-korlátok és a „dísztárgyak” a szökőkúttól a kerti törpéig kínálják magukat. A kerteket, udvarokat, út menti sávokat pedig teleültették tujákkal, fenyőkkel, a környéken idegen növényekkel.

 

6. ábra A régi falukép, bár két egyforma ház akkor sem készült, egyöntetű  volt.  A 3. ábrához hasonlóan alföldi, felföldi, közép-dunántúli, nyugat-dunántúli utcaképek mintáit mutatja az ábra

 

 

7. ábra Az előző utcaképeken bekövetkező változásokat ábrázoltuk a 60-as évek kockaház, a 70-es, 80-as évek nagyház és a 90-es évektől divatba jött típusokkal. Az ábra nem valóságos, de a végeredmény típusos esetét mutatja.