Blogarchívum

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: románia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: románia. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. január 15., péntek

Gyalogosan Párizsba a falurombolás ellen - Erdélyi Napló

Gyalogosan Párizsba a falurombolás ellen - Erdélyi Napló


Gyalog Parizsba_Indulas Budapestrol_bIndulás Budapestről, a Kossuth térről (Archív fotó)
Nicolae Ceauşescu román államfő és kommunista pártfőtitkár 1988. április 29-én jelentette be az úgynevezett településszisztematizálási tervét, amelynek során országszerte „agráripari centrumokat” hoztak volna létre. A grandiózus falurombolási forgatókönyv szerint 2000-ig Románia mintegy tizenháromezer falujának a felét akarták eltüntetni, zömében a 2000 lakosnál kevesebb lélekszámmal rendelkező településeket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a kommunista diktátor ördögi terve elsősorban az erdélyi magyar és szász településeknek a térképről történő leradírozását célozta meg. A tiltakozási hullám egyik első nagy európai sajtóvisszhangja két erdélyi fiatalembernek, a székelyhídi Juhos Gábornak és a kalotaszentkirályi Okos Mártonnak köszönhető, akik 1989. június negyedikén indultak el gyalogosan Budapestről Párizsba, hogy tettükkel a falurombolásra hívják fel az európai közvélemény figyelmét. A Budapesten élő, de Erdélybe rendszeresen hazajáró Okos Mártonnal (képünkön) huszonöt év távlatából vettük számba a három hónapig tartó, mintegy 1600 kilométeres gyalogút történetét.
Okos Marton portre_b
– A diktatúra idején nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy egy erdélyi fiatalemberben megszülethessen egy ilyen ötlet. Melyek voltak ennek előzményei?
– Többszöri próbálkozásra 1988-ban kaptam útlevelet Magyarországra. Akkorra már nagyon sok csalódás ért. A faipari vállalatnál, ahol dolgoztam, egyik munkatársam suttogva megjegyezte, hogy vigyázzak, mert érdeklődik utánam a bánffyhunyadi Szekuritáté. Eldöntöttem, hogy elmegyek Erdélyből. Amikor már a zsebemben volt az útlevél, akkor sem mondtam semmi bizonyosat a szüleimnek arról, hogy nem szeretnék hazatérni. Abban az időben Magyarországon is a teljes bizonytalanság fogadott, mert hetente kellett meghosszabbítani az ott-tartózkodási engedélyt. Rémhírek keringtek erdélyiekről, akiket a magyar hatóságok visszaadtak a románoknak. Bizonyosat nem lehetett tudni. Ez is táplálta bennem az elhatározást, hogy csak azért is meg kell mutatni erdélyiségünket, és tenni kell valamit az otthon maradottakért.
– Hogyan hozta össze a sors Juhos Gáborral?
– Rendszeresen eljártam erdélyieket tömörítő szervezetekbe, rendezvényekre. Gáborral a Kálvin téri reformátusoknál ismerkedtem meg. Őt akkoriban már felkapta a sajtónyilvánosság, mert miután kiszökött Magyarországra, a zöldhatáron tért vissza a gyerekéért. Ez a nagyon bátor, de életveszélyes tette nagy visszhangot kapott a tévében, róla beszélt az ország, még inkább ráirányítva a magyarországi közvélemény figyelmét az erdélyi állapotokra. Hamar összebarátkoztunk, és mindkettőnkben megszületett az elhatározás, hogy kitaláljunk egy közös akciót Erdély érdekében. Kiderült, hogy a nagy francia forradalom kétszáz éves évfordulója alkalmából, 1989. augusztus 26-án, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának bicentenáriumán, Párizsban nagyszabású ünnepséget szerveznek. Akkor határoztuk el, hogy a Párizsig tartó 1600 km-es távot a romániai falurombolás elleni tiltakozásként gyalogosan fogjuk megtenni.
– Honnan sikerült előteremteni az induláshoz szükséges pénzt?
– Több hónapig egy cserépgyárban vállaltam nehéz fizikai munkát, és a keresetem zömét félretettem erre a célra. Anyagi segítséget igazából nem kaptunk. A rákosszentmihályi református gyülekezet ajánlotta fel, hogy a beérkezett segélycsomagokból cipőt és bakancsot választhatunk, és végül kölcsönbe kapott hátizsákkal és hálózsákkal állt össze az induláshoz szükséges poggyász. A legnagyobb gondnak mégsem az út anyagi vonzata, hanem a szükséges vízumok beszerzése bizonyult. Igazából kevesen hitték el, hogy mire akarunk vállalkozni. Arra gondoltak, hogy ilyen úton-módon próbálunk kijutni Nyugat-Európába. Csoóri Sándor és Éva Maria Barki lépett közbe annak érdekében, hogy megkaphassuk az osztrák és a francia vízumot. Közben mások is segítettek, mert a készülődés hosszú hónapjai alatt sikerült meggyőznünk sok embert, hogy egy ilyen akció lehet a leghatékonyabb figyelemfelkeltési módszer.
– 1998-ban az útról megjelent első, majd tavaly ősszel a második, kibővített könyvében írja, hogy a magyarországi indulás csendben, visszafogottan történt. Miért nem szántak neki nagyobb hírverést?
– Társam, Juhos Gábor kérésére történt. Igazság szerint féltünk a román Szekuritáté megtorlásától. Az egész út szempontjából ez jelentette a legnagyobb kihívást és veszélyt, hiszen azt már PacepaVörös horizontok című, óriási nemzetközi visszhangot keltett könyvéből tudtuk, milyen módszerekkel dolgozik Ceauşescu titkosszolgálata. Meg voltunk győződve, hogy útközben levadásznak. Az út előkészülete nagyon alapos forgatókönyv szerint történt: átlagosan napi 30 km-es távokat terveztünk, és ahol erre lehetőség volt, magyar szervezeteknél és egyházaknál jelentkeztünk be szállás céljából. Úgy indultunk el, hogy az első nagyobb sajtóértekezletre Bécsben kerül sor Éva Maria Barki szervezésében.
– Ma már tudjuk, hogy ép bőrrel megúszták. Akkor mi adta a hitet az induláshoz?
– Mindketten keresztény emberként vágtunk neki az útnak: meg voltunk győződve az isteni gondviselés erejéről. A II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem által vezetett szabadságharc jelszavával indultunk el: Cum Deo pro patria et libertate (Istennel a hazáért és szabadságért!). Jelképesen is a magyar parlament elől, a Rákóczi-szobortól indultunk útnak 1989. június 4-én a tízhetes útra.
– Milyen volt a nyugat-európai fogadtatás?
– Az osztrák sajtóval való találkozás első „tűzpróbáját” Éva Maria Barki szervezésében Bécsben sikerrel vettük, a nagyobb sajtónyilvánosság mégis elmaradt, mert éppen akkor került sor Nagy Imre budapesti újratemetésére, így a sajtó elsősorban erről írt. De mi is helyet kaptunk a lapokban. Ahogyan nőtt mögöttünk a távolság, a nagyobb nyugati városokban egyre többen fogadtak. Terjedt a hír, hogy mit képviselünk, és amikor egy-egy helyi lap írt rólunk, a mellettünk elhaladó kocsikból kiszóltak az emberek és gratuláltak. Sokan megálltak, hogy üljünk fel, de az ajánlatot nem fogadtuk el: mindig elmagyaráztuk, hogy a teljes távolságot csak gyalogosan tesszük meg. Ehhez annyira ragaszkodtunk, hogy amikor egy-egy településen szállás akadt, és vendéglátónk kocsival értünk jött, ragaszkodtunk hozzá, hogy reggel ugyanoda vigyen vissza, hogy gyalog folytathassuk az utat.
– Hány újságcikk jelent meg azútról?
– Ezt nehéz megsaccolni, mert sok lap nem jutott el hozzánk, és akkoriban még nem volt internet. A nagyobb városokban rendszeresen megkerestek a sajtó képviselői. Münchenben a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztősége készített velünk egy hosszabb beszélgetést, de az út alatt nyilvános telefontól többször is felvettük velük a kapcsolatot, és ők visszahívtak újabb és újabb interjúkra. Odahaza, Kalotaszentkirályon édesanyám is így értesült „világjáró” fia Párizsba tartó gyalogútjáról. Nem mertem neki levélben beszámolni a velem történtekről, mert attól tartottam, hogy a Szekuritáté meghurcolja. A német sajtó után még nagyobb lett a visszhang, így a francia sajtó is élénken érdeklődött felőlünk.
– Sikerült-e politikusokkal találkozniuk?
– Az Európa Tanács strasbourgi épületében egy ifjúsági konferenciára hívtak meg, ahol kollégám felolvasta utunk kiáltványát, amelyben a falurombolás veszélyeire hívtuk fel a világ figyelmét. A határ menti franciaországi városban több napot tartózkodtunk. Meghívtak a frissen megválasztott polgármesterasszony állófogadására is, ahol számos politikusnak és diplomatának bemutattak. A város egyik önkormányzati képviselője segített abban, hogy a franciaországi útszakaszt könnyebbé tegye: felvette a kapcsolatot az útközben elérhető polgármesteri hivatalokkal, így sok helyen vendégként fogadtak.
– Hogyan fogadták a két erdélyi fiatalembert a célállomáson, Párizsban?
– Az augusztus 26-i rendezvényre végül is nem jutottunk be. Ebben ludas volt a magyar külügy is, mert Magyarországot az egykor kivégzett kommunista miniszter, Rajk László fia képviselte, aki úgy döntött, hogy magyar részről csak ő fog felszólalni. A nagy nemzetközi részvétellel megtartott párizsi ünnepségen nem mondhattuk el az előre eltervezett beszédet az erdélyi falurombolásról. Szerencsére román részről a kolozsvári ellenálló tanárnő, Doina Cornea Párizsban élő lánya szólalt fel, aki némileg ecsetelte mindazt, ami akkoriban Romániában történt. Tervünk azonban megvalósult: gyalogosan értük el a párizsi Notre Dame előtti teret, amit nemcsak a saját fényképezőgépünk, hanem a francia sajtó is megörökített.
– Hogyan érzi, mennyire volt sikeres ez a vállalkozásuk?
– Ha a sajtóvisszhangok alapján mérlegelek, egyértelműen felfigyelt ránk a világ. Az akciónk során mindenkit arra kértünk, hogy három hónapig, amíg az út tart, minden este kilenc órakor imádkozzon velünk azért, hogy a Ceauşescu-rendszer megbukjon. Télire a kommunista rendszer valóban megbukott Romániában. Ez egy olyan csoda volt, amit csak hívő ember érthet meg. A három hónapos ott-tartózkodásunk alatt azonban az is nyilvánvalóvá vált, miként viszonyul a nyugati társadalom a kelet-európai gondokhoz, bajokhoz. Elég sokan szkeptikusak voltak, és sokszor ugyanazt éreztük, mint amit a magyarok élhettek át az 1956-os forradalom idején, amikor Nyugat-Európa cserbenhagyta őket.
– Huszonöt év távlatából hogyan tekint vissza az akkori eseményekre?
– Jól jellemzi a rendszerváltás utáni állapotokat, hogy az útról, az akkori törekvéseinkről íródott könyvem kézirata tíz évig hányódott kiadókban, amíg megjelent. Mivel nem tartozom egyik szekértáborhoz sem, a rendszerváltás előtti kiállásunkra senki nem volt kíváncsi. Nem lettem politikus, vagy más közéleti személy, így ez az akció is kikopott az emlékezetből. Tavalyelőtt jelent meg a könyvem bővített, újabb kiadása. , Winkler Gyula EP-képviselő meghívott Strasbourgba, ahol több Kárpát-medencei magyar politikussal emlékeztünk a negyedszázaddal ezelőtti falurombolás elleni tiltakozásunkra.

*************************************************************
KAPCSOLÓDÓ TÉMAKÖR:

Lelkiismeret ’88 


Lelkiismeret ’88 Csoport egy Magyarországon 2002június 4. óta bejegyzett egyesületként működő radikális jobboldaliszervezet. A csoport önmagát az erdélyi falurombolások elleni 1988-as tiltakozások során kialakult szerveződésként jellemzi, amely a rendszerváltozás után ugyan vesztett lendületéből, de 2002 áprilisában Kocsis Imre újjászervezte[1] és ettől fogva újrakezdte a tiltakozó akciók szervezését.
A csoport tagjai részt vettek a 2002-ben az Erzsébet híd blokádjában, 2006-ban pedig a második Gyurcsány-kormány elleni őszi tiltakozásokban.

 A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

2014. április 9., szerda

Magyarok a román haláltáborban | Magyar Tudat Nemzeti Hírportál

Magyarok a román haláltáborban | Magyar Tudat Nemzeti Hírportál:


'via Blog this'


2014. április 9., 12:34
Sipotele neve még a történelem iránt érdeklődők számára is többnyire ismeretlenül cseng. Holott egykor ennek a román településnek a közelében létesült az első világháború egyik legembertelenebb hadifogolytábora, ahol a foglyok jelentős része ráadásul magyar volt.
Az első világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig fegyveres semlegességet választó Románia megtámadta szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát. Az Erdélybe betörő csapatok a katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket különféle táborokban gyűjtöttek össze. Sipotele község az akkori román–orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc kilométerre, Iașitól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.
A hadifogolytábor a község mellett lévő hatalmas domb lapos tetején létesült 1916 szeptemberében, korábban román lovassági gyakorlótérként szolgált. Ekkor még lényegében nem is lehet kiépített táborról beszélni. Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetőkről pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.
A tábor létszáma néhány ezer fő lehetett ez idő tájt. A hadifoglyok összetétele vegyes volt: bolgárok, törökök, zsidók, bosnyákok és nagyon sok magyar, ráadásul nemcsak katonák, hanem civilek is voltak itt, akiket az erdélyi betörés során fogtak el és hurcoltak el hadifogságba. A civilek között akadtak bankárok, köszörűsök, színésznők, pénzügyőrök, vasutasok, telefonkezelők, postáskisasszonyok és sok polgári személy. Közöttük volt például Lőrinc István vámtisztviselő és családja is. A tisztviselő teljesen váratlanul, szmokingban esett hadifogságba, a családjával éppen vendégségben volt, mikor a határon átkelő és Erdélybe nyomuló románok betörtek vendéglátóikhoz, és Lőrinc Istvánt családjával a terített asztal mellől elhurcolták. Annyi időt sem engedtek nekik, hogy megfelelő ruhákat és pénzt vegyenek magukhoz.
Istállókban és vermekben
A román tisztek kezdetben még hitegették a Sipotelébe beérkező foglyokat, hogy meglesz mindenük: fürdő, szabad séta, levelezés, korszerű épületek. „Majd adunk” – mindig ezt mondták a foglyoknak. A valóság azonban pont az ellenkezője volt. Az elhelyezés mellett az étkeztetés is silány volt. A foglyok naponta egy kiló kenyeret és hetente háromszor húst kaptak. Mikor már nem volt hús, akkor 400 emberenként két liter (!) napraforgóolajat osztottak. A napi egyszeri étkezések ideje is hektikusan változott, az ebédet sokszor oly későn osztották, hogy már vacsorának számított.
1916. október során az időjárás zordabbra fordult, és bár kaptak szalmát az emberek, még mindig a nyitott fal nélküli istállókba voltak bezsúfolva. Amikor panaszra fordultak az elhelyezés körülményei miatt, azt a választ kapták, hogy „aki nem akar megfagyni, az építsen magának hajlékot”.
Végső elkeseredésükben a foglyok három-négy fős csapatokba álltak össze, és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni. A vermekre viszont tető is kellett, de az ehhez szükséges faanyagot már csak a meglévő épületekből, bontással tudták megszerezni. A vermek pedig egyre szaporodtak, és lassan föld alatti utcák keletkeztek. Nem minden verem sikerült azonban jól, és az első esőzések beálltakor több is beomlott, maga alá temetve az ott lévőket.
1916 novemberére a tábor létszáma már elérte az ötezer főt. Decemberben, karácsony előtt megindult az összes román hadifogolytábor központosítása. Ennek jegyében pél¬dául a tecuci táborban lévők jelentős része is Sipotelére került. Tecuci-ból december 14-én indult meg a hadifogolyoszlop. Indulás előtt minden fogoly kapott két penészes kétszersültet, egy retket és két vöröshagymát. A fogolymenetet Erősd község papja, a 86 éves Csulak Zsigmond református lelkész zárta. Őt is elfogták a románok sok más civillel együtt, de a 280 kilométer hosszú utat nem bírta, már az első nap kidőlt a sorból. Valóságos halálmenet volt, ostorral verték a lemaradókat, és nem volt irgalom annak, aki nem bírta a tempót – arra a halál várt. A menet végül tíz napig tartott minimális élelmezés mellett, mire végre megérkeztek Sipotelébe.
A várható újabb fogolytranszportokra azonban Sipotele nem készült fel. Nem bővítették a tábort, és semmilyen előkészület nem történt a növekvő számú fogolytömeg élelmezésének megoldására. A táborparancsok nem foglalkozott a foglyokkal, a növekvő létszám pedig gyorsan előre látható élelmezési és elhelyezési problémákhoz vezetett. Decemberben a foglyoknak már nem osztottak teát, káposztát, burgonyát, sót.
A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik „családokat” alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy „család”, ők egymást támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között. A barakkokban lévő viszonyok itt ismeretlenek voltak. Az itt lévők minden héten kimosták a ruhájukat, nem úgy, mint a barakkok lakói. Egymáson segítettek, és ismeretlen fogalom volt a lopás is. Még a román zsandárok sem mertek a vermek körül ólálkodni. Sokszor ki akarták telepíteni az ott lakókat, a táborparancsok utasításait azonban a veremlakók nem vették komolyan, a zsandárok pedig nem merték erővel kitelepíteni őket. A vermek „családjai” egymásnak is segítettek, ha szükség volt rá, összetartott a magyar közösség.
Tél, hó, járványok és halál
1917 januárjában a hideg és a hó újabb csapást mért a foglyokra. A táborban nem volt elég fa a fűtésre, és a föld alatti vermekben didergő foglyoknak már fáért sem volt erejük menni. Sokaknak olyan szakadt és hiányos volt a ruházatuk, hogy egyszerűen megfagytak. A rettenetes állapotok ellensúlyozására a táborparancsok engedélyezte, hogy mindenki hazaírhasson egy levelezőlapon. A románok azonban megszabták, hogy mit és mennyit lehet írni. Hat sort írhatott minden fogoly, és csak azt, hogy élnek, és jó soruk van! A levelek elkészültek, persze a románok sosem adták fel őket.
A gyenge élelmezés, a hideg és a fűtés hiánya kezdte kikezdeni a foglyok egészségét. Megjelentek az első betegségek: kezdetben hasmenés, később vérhas. A nagy hidegben az emberek megpróbálták összebújva melegíteni egymást, de ez sem mindig segített. Sok volt a fagyási sérülés, amelyet nem kezeltek, az elfagyott végta¬gok pedig elüszkösödtek.
Mindez csak a kezdete volt azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyek ezután következtek. Nem véletlenül kapta Sipotele a haláltábor nevet. Megjelent a tífusz is, kezdetben csak egy-két, majd tíz-húsz ember halálozott el benne, végül már az egész táborban tombolt a járvány. A táborlakókról az alábbi szemléletes jellemzést írta a járvány kitörése után Pilch Jenő Hadifogoly magyarok története című könyvében: „Egy tábor, ahol ezrek sínylődnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lődörögnek a hóban, sárban. Hajtja őket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bőr, külsejük ijesztő. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregekből. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekből időnként térdig érő habarékot varázsol.”
Az életben maradt foglyok közül sokan az iszonyatos állapotok és az átéltek hatására megőrültek. Az óriási mértékű halálozás miatt a holttestek összegyűjtése és temetése is súlyos problémát okozott. Két rögtönzött hullahegy keletkezett a táborban, az egyik a segélyhely épülete mellett, a hóban, a korábbi betegek tetemeiből. A másik hullahegy a temető melletti hullaház előtt alakult ki, miután a hullaház megtelt. Reggelenként a még élők húzták ki a holtakat a barakkokból és vermekből hordágyon cipelve. Sokszor már két fogoly is alig bírta el halott társukat, annyira legyengültek. A hullahalmok pedig egyre csak nőttek, néha két-háromszáz holttest is feküdt egymáson.
A sipotelei táborban uralkodó állapotokról szóló hírek a tábor falain kívülre is eljutottak. A román parlamentben is foglalkoztak a témával, sőt a román király kitüntetésre terjesztette fel dr. Pásztor Sándort a táborban folytatott kiváló orvosi munkájáért. Pásztor Sándor doktor azonban a kitüntetést ugyanúgy visszautasította, mint Iașiba szóló későbbi meghívást. Végig a táborban maradt, és ott dolgozott annak kiürítéséig.
Több mint tízezren pusztultak el
A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a későbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor kimondott célja fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elő. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött információi szerint 1917 elején 17 ezer fő volt a sipotelei táborban, ebből hatezer fő halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fő körüli lehetett a halottak száma.
A Monarchia már 1917 januárjában követelte a járványok leküzdését a románoktól. Később azzal fenyegetőzött, hogy ha a semleges svájci megfigyelők működését korlátoznák, vagy javaslataikat nem teljesítenék a románok, úgy a Monarchia megtorlással lesz kénytelen élni. Mackensen német vezértábornagy még ennél is tovább ment, kijelentette, hogy ha a hadifoglyokkal való bánásmód nem javul, akkor a megszállt román területeken 500 román előkelőséget fogat le túszként. A román kormány ezek után már intézkedett, és fokozatosan javultak a táborban uralkodó viszonyok. 1917 áprilisában Sipotele egy román tábornok személyében új parancsnokot kapott, s a viszonyok a korábbiakhoz képest megváltoztak.
1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött, majd megindultak a tárgyalások a hadifoglyok hazahozataláról. A megállapodást 1918. már¬cius 23-án írta alá Románia és a Monarchia, majd 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport is hazatért. Ezzel véget ért a Sipotelében raboskodók kálváriája.

2012. szeptember 28., péntek

MNO: Égi zenekar: magyarok Hendrix jobbján


Radics Bélára, Barta Tamásra és Bencsik Sándorra emlékeznek a PeCsában

2012. szept. 28.

A hazai rockzene aranykorát idézik fel a PeCsa Music Hall (leánykori nevén Petőfi Csarnok) nagyszínpadán szeptember utolsó vasárnapján. Az „Égi Zenekar Fesztivál” névre keresztelt rendezvény a hazai rocktörténelem három kimagasló tehetségű, és egyben tragikus sorsú gitárosának emléke előtt hajt fejet.

Idén harminc éve, hogy elhunyt a gitárkirályként, és a „magyar Hendrixként” is emlegetett Radics Béla. Szintén három évtizede, egy Los Angeles-i lövöldözés halálos áldozataként ért tragikus véget az egykori Hungária- és LGT-gitáros, Barta Tamás élete is. Barta a Loksi első három lemezén való közreműködés mellett a hetvenes évek akkori népszerű énekesnőinek, Kovács Katinak és Zalatnay Cininek is szerzett slágereket. Bencsik Sándor nevéhez olyan rockklasszikusok köthetők, mint a Kétforintos dal, A zöld, a bíbor és a fekete, vagy a hazai rocktörténelem egyik olyan alapvetése, mint a Honfoglalás (Földes László Hobo szövegeivel). A P. Mobil és a P. Box egykori gitárosa 1987-es disszidálása után egy osztrák menekülttáborban végzett magával. 



Emlékkoncert három felvonásban


A szeptember 30-i koncert műsorvezető-házigazdája, szervezője a P. Mobil vezetője, Schuster Lóránt lesz. A koncert első felében a Tűzkerék xT idézi fel a Radics-életművet, majd a P. Mobil segítségével csendülnek fel Bencsik és Barta dalai az egykori zenésztársak közreműködésével.

A P. Mobil. Baloldalt a legszélén Bencsik Samuval
A P. Mobil - bal szélen Bencsik Samu

Emlékek és érzések
– Láttam Radicsot nagyon nagy sztárként, amikor előtte játszottunk, láttam lefelé menőben, amikor már ő játszott előttünk, és láttam a végét is, amikor nagyon rossz volt nézni, hogyan vágta magát tönkre – válaszolt Schuster Lóránt arra a kérdésre, hogyan gondol vissza az angyalföldi gitárlegendára. – Bencsik emléke mindig nagyon megérint, hiszen a mai napig játsszuk azokat a dalokat, amiket annak idején együtt írtunk, bár ha őszinte akarok lenni, akkor a közönséget nem igazán érdekli, hogy ki írta a dalt, ők egyszerűen szeretik ezeket a slágereket. – Mindig elgondolkodom, vajon ha nem haltak volna meg, hogyan néznének ki most? Kövérek lennének? Kopaszok lennének? Utálnák ezt az egészet? Milyen számokat írnának most? Bár fiatalon haltak meg, de ők már örökre fiatalok maradnak számunkra – folytatta Schuster.
Barta Tamás
Barta Tamás


A nyugdíjasok és az új nemzedék


A szeptember 30-i koncerten fellép többek között Bergendy István, Csomós Péter (ex-Hungária), Frenreisz Károly (ex-LGT, Skorpió), Karácsony János (LGT), Keresztes Ildikó, Lugosy László (Beatrice), Nyerges Attila (Ismerős Arcok), Oláh Ibolya, Tátrai Tibor, Varga Miklós (ex-P. Box) és Szűcs Antal Gábor. Schuster szerint a fellépők között sok a nyugdíjaskorú, de jelen van már az utánpótlás is, az arcátlanul fiatal gitáros tehetség Somogyi Reming, és a Megasztárt szerencsésen kinövő Oláh Ibolya személyében. – Nem számít, hogy néz ki, alacsony, magas, fiatal vagy öreg, csak az számít, hogyan tud zenélni. Reming fiatal kora ellenére nagyon ügyes gitáros, Ibolya műsorán pedig régóta szerepel P. Box- és LGT-szerzemény is – érvelt a fiatal tehetségek mellett a kultikus Kopasz kutya rockfilmből is ismert énekes-manager.
Radics Béla a színpadon
Radics Béla a színpadon
Fotó: wikipedia

A P. Mobil-főnök szerint nem egy búslakodós, temetőhangulatú koncertre, hanem jókedvű megemlékezésre készülnek vasárnap este, ahol a dalok között átvezető sztorizásokkal tarkított monstre koncertre várnak mindenkit.
A vasárnap esti koncert előtt 15 órakor a PeCsa Music Caféban konferenciát rendeznek Radics Béla emlékét és a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Magyarország kulturális, rockzenei és társadalmi életét felidézve. Az eszmecserén történészek, egyetemi tanárok és újságírók működnek közre, köztük Szőnyei Tamás, Klaniczay Gábor, Valuch Tibor, Bálint Csaba és Csatári Bence.
Tóth Eszter Zsófia történész, levéltáros A mi Bélánk – Radics Béla, Indián és az összefogás címmel tart előadást. A munkásságtörténettel behatóan foglalkozó kutató az MTI-nek csütörtökön elmondta, hogy a Magyar Országos Levéltárban interjúgyűjteményt készít, és ennek keretében ismerkedett meg Radics Béla egyik barátjával, Fogarasi Andrással, azaz Indiánnal.
„Történészként azért tartom fontosnak Radics Bélával foglalkozni, mert személye szimbolikus: azt jelenítette meg, hogy bár a munkásállamban a munkásosztályból indult mint tehetséges gitáros, mégsem tudott karriert befutni. Nem alkalmazkodott azokhoz a szabályokhoz és cenzúrához, amelyet az akkori pártállami hanglemezkiadó tőle is elvárt” – fejtette ki.
Tóth Eszter Zsófia elmondta, hogy Horváth Sándor történész a Nagyfa-galeriről szóló, Kádár gyermekei című kötetében (2009) foglalkozott Indiánnal. (Csörsz István évtizedekkel korábban, 1971-ben egy egész regényt szentelt a hippikultúrát és a lázadást szimbolizáló Indiánnak Sírig tartsd a pofád címmel.) A Budai Ifjúsági Park fölött lévő Nagyfához azért jártak a fiatalok, mert hosszú haj- és farmerviseletük miatt nem engedték be őket a koncertekre, ezért ott gyülekeztek, hallgatták a zenét. A hatalom egy részüket a koncepciós Nagyfa-galeri perben börtönbüntetésre ítélte, köztük Indiánt is. Szabadulása után éveken át rendőrségi megfigyelés alatt állt, zaklatták.
„A Radics-rajongó Indián a hetvenes évek közepén kitalálta, hogy pénzt gyűjtenek felszerelésre a gitárosnak. Körbejártak a koncerteken és felírták, ki mennyi pénzt adott. Radics aztán valóban tudott venni az összegyűlt pénzből egy használt erősítőt”–idézte fel a történész.

2012. április 18., szerda

2012. február 1., szerda

Erdély.ma: Kirúgatná az IMF főtárgyalóját Corina Cretu

http://erdely.ma/gazdasag.php?id=109618&cim=kirugatna_az_imf_fotargyalojat_corina_cretu

Nyílt levélben követeli az IMF román delegációvezetőjének visszahívását az ellenzéki Szociáldemokrata Párt alelnöke, az Európai Parlament képviselője, Corina Cretu.

Hatalmas felháborodást váltott ki Romániában amikor kiderült, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) országban tartózkodó delegációjának vezetője, Jeffrey Franks a hét végén kormányhivatalnokokkal drága éttermekben mulatozott. 
Az ellenzéki Szociáldemokrata Párt alelnöke Corina Cretu nyílt levélben fordult Christine Lagarde-hoz az IMF vezérigazgatójához azt követelve, hogy azonnal hívják vissza a szakembert a küldöttség éléről.

Az európarlamenti képviselő elfogadhatatlannak tartja, hogy mint fogalmazott: miközben Romániában halálra fagynak vagy éhen halnak emberek, a városokban több százan tüntetnek a megszorítások és az alacsony bérek miatt, az IMF képviselője luxus körülmények között az adófizetők pénzén szórakozik. Cretu szerint a már korábban is hatalompárti Franks arrogáns tettével hiteltelenné vált a románok szemében, ezért arra kéri az IMF vezetőségét, hogy új szakembert küldjenek Bukarestbe.

A román sajtóban megjelent hírek szerint Jefrey Franks a Bukarest közeli hegyekben, a busteni turisztikai központban töltötte a hétvégét. A román köztelevízióban arról is megjelent egy amatőr felvétel, amint Franks egy vendéglőben Románia nemzeti körtáncát a Horát táncolja. Az IMF tárgyalóküldöttsége Franks vezetésével január 18-án érkezett Bukarestbe, hogy a tavaly márciusban kötött összesen 3,5 milliárd eurós elővigyázatossági hitelszerződés feltételeinek teljesítését vizsgálja.

napi.hu 

2011. március 28., hétfő

Ezer kilométer vasutat zárnak be Romániában

( A rossz példa ragadós.)
2011. március 28., hétfő 16:36 | 2 órája frissítve

Összesen ezer kilométer hosszú vasúti hálózatot számol fel a román kormány az állami vasúti társaság (CFR) veszteségeinek csökkentése érdekében. Anca Boagiu román közlekedési miniszter hétfőn elmondta, hogy Romániában jelenleg összesen ezer kilométert tesznek ki azok a vasútvonalak, amelyeken egyetlen vonat sem közlekedik. A tárcavezető szerint ennek a hálózatnak a fenntartása nem indokolt, az államnak nincs is pénze a karbantartásra.

A román kormány átfogó reformot tervez az állami vasúthálózatban, aminek első lépése lesz az ezer kilométernyi vonal felszámolása. A tárcavezető elmondta, hogy a jelenlegi romániai vasúthálózat több mint 20 ezer kilométer hosszú, de az állam kezelésében lévő vasútvonalak hossza 15 ezerre fog csökkenni, hiszen 6 ezer kilométernyi pályavonalat privatizálnak majd. Ez utóbbiak kihasználása és karbantartása a tervek szerint magánvállalatokra hárul, így az állam jelenlegi karbantartási költségei várhatóan csökkennek.

A román kormány a Nemzetközi Valutaalappal kötött megállapodás keretében vállalta ezt a reformtervet. A február közepén nyilvánosságra került, a román kormánynak az IMF-hez intézett szándéklevele szerint az ezer kilométer vasútvonalat augusztusig szüntetik meg.

Románia sikeresen lezárta az IMF-el 2009-ben kötött többoldalú nemzetközi készenléti hitelmegállapodását, és újabb kétéves, úgynevezett elővigyázatossági hitelszerződést kötött a washingtoni pénzintézettel. Ez utóbbi értéke 3,6 milliárd euró, ami jóval kisebb a korábbi 12,95 milliárd euró IMF-hitelhez képest.